Ebookban is elérhető az Én és a főnököm! 😊
https://bookline.hu/enesafonokom
https://www.libri.hu/enesafonokom
https://www.ekonyv.hu/enesafonokom
💗💗💗💗💗💗💗💗💗💗💗💗💗
Én és az erotika
Fantáziám szülte erotikus történetek
Keress a Facebookon is (Szalkó Norina) és jelölj ismerősnek vagy kövesd a Szalkó Norina szerzői oldalt!
MEGJELENT AZ ÉN ÉS A FŐNÖKÖM CÍMŰ KÖNYVEM! AZ ALÁBBI LINKRE KATTINTVA TUDOD MEGRENDELNI:
http://undergroundbolt.hu/en-es-a-fonokom
MEGJELENT AZ ÉN ÉS A FŐNÖKÖM CÍMŰ KÖNYVEM! AZ ALÁBBI LINKRE KATTINTVA TUDOD MEGRENDELNI:
http://undergroundbolt.hu/en-es-a-fonokom
2018. február 25., vasárnap
2017. december 31., vasárnap
A szex és én - Huszonhetedik, utolsó...
– Hoppá! Ne
haragudjatok! – hajolt le Adél a lábai elé szórt mappák közé. – Nem volt becsukva
az ajtó… – szabadkozott fülig pirulva.
És valóban nem
csuktam be, csupán meglöktem, amikor dühösen berontottam Tamáshoz. Zavartan
hátráltam, amíg meg nem tudtam kapaszkodni a székbe. Tamás a nyakkendőjét
igazgatta és a zakójáért nyúlt.
– Semmi gond –
próbálta nyugtatni közben Adélt. – Valami sürgős?
– Igen – hebegte a
még mindig lángoló arcú lány. – Ezeket alá kellene írni.
Azzal az asztalhoz
sétált és remegő kezekkel letette a mappát.
Elfordultam, aztán
arra gondoltam, minek is maradnék itt… és különben is, mit tettem…
– Mennem kell –
vetettem oda gyorsan Tamásnak, majd meg sem várva semmiféle reakciót elrohantam.
A liftre várva mintha hallottam volna a nevemet, de szerencsére épp nyílt az
ajtó.
Amint leültem a
helyemre, elöntött a szégyen. Minek másztam rá? És tényleg hajlandó lettem
volna… Ajj! A homlokomat a tenyerembe döntöttem. Lassacskán éreztem csak erőt
és akaratot magamban, hogy a munkámmal foglalkozzam. Mit áltassam magam? Nekem
sem jó ez a félig-meddig megoldás! Együtt vagyunk meg nem is, tervezünk is meg
nem is. Mint a mesében. Ment a lány a királyhoz meg nem is, vitt is ajándékot
meg nem is, köszönt is meg nem is… Meddig mehet ez így? Szeretem Tamást és
borzalmasan akarom, de most még ez is megrémített. Költözés, gyerek, életre
szóló szerelem? És mindennek a tetejébe még fel-felsejlik bennem a „tűnj innen,
ribanc” is!
Valahogy
visszazökkentem a munkába és hamar el is telt az a kis idő, ami még vissza volt
aznapra. Úgy osontam ki a cégtől. Nem akartam összefutni Tamással. Inkább
gyorsan hazamentem.
És ez így volt a
hét további részében is, ha lehetett, kerültem Tamással mindenféle találkozást,
bárminemű beszédet. Továbbra is sok dolgom volt, így nem volt annyira nehéz ezt
megvalósítani. A hét második felében már pokoli nehéz volt az egyedüllét. Éjszaka
csak forgolódtam és bármit megadtam volna azért, hogy Tamás ott legyen velem.
Órákat képes voltam szemezni a telefonommal, hogy felhívjam e vagy ne. Persze,
mindig meggyőztem magam, hogy nem csinálhatok magamból még egyszer hülyét. Mit
gondolnának rólam? Mutogatnának rám: nézd már a kis hülye csitrit, mennyire odavan
a főnökért, bármit megtehet vele!
Pénteken ebéd után
Tamás bejött az irodámba. A gép mögött ültem és le nem vettem a szememet a
monitorról. Csupán arra a másodpercre, amíg meggyőződtem róla, hogy a roló le
van e engedve. Tamás leült és egy ideig csendben nézett.
– Miért kerülsz
engem?
– Nem kerüllek.
– Van már terved
estére?
– Nem is tudom.
Fáradt vagyok.
Felsóhajtott.
– Nagyon húzós volt
a hetem – magyaráztam.
– És hétvégére?
– A szüleimnél leszek
– vágtam rá olyan gyorsan, hogy még magam is meglepődtem.
Tamás oldalra
pillantott, majd vissza rám. Felálltam és az irattartóhoz mentem. Követett.
– Van még valami? –
kérdeztem háttal neki.
– Van – ragadta meg
könyökömet és penderített maga felé.
Szájon csókolt,
olyan hevesen, hogy a térdeim megremegtek és szédülten kapaszkodtam az alkarjába.
Nyelve érzékien gyűrte maga alá az enyémet. Hirtelen nem is tudtam mit tenni,
csak viszonozni. Majd ugyanolyan váratlanul abbahagyta, mint amilyen váratlanul
elkezdte. Megköszörülte a torkát és hátrébb lépett. Egyensúlyomat vesztve az
irattartónak dőltem és kábultan néztem rá.
– Szép estét! –
súgta, majd elhagyta az irodát.
Micsoda? Feldúltan
bámultam utána. Szép estét? Ezek után? Megbotránkozva ültem vissza a helyemre.
Azért kinéztem az ügyfélszolgálatra, nem e láttak valamit a lányok, de senki
nem nézett az irodám felé. Csörgött a telefonom. Csaba volt az. Kérdezte,
hogyan haladok a tételek megkeresésével.
– Kész vagyok,
lejöhetsz érte. Vagy felküldjem valakivel?
– Andi lemegy érte.
Köszi.
Pár perc múltán
Andi ott is volt. Nem beszélgettünk, csak elvitte a papírt, aztán magamra hagyott.
Később Hédi kopogtatott be, akkor már valamelyest megnyugodtam.
– Egy kávé?
– Most nem megy,
nagyon sok a dolgom.
– Hozzak egyet? –
lépett be.
Felsóhajtva dőltem
hátra a székembe és teljesen tanácstalanul néztem Hédire.
– Ezt most komolyan
ilyen nehéz eldöntened vagy másról van szó? – kérdezte karba font kezekkel.
Válaszul csak
durcásan elhúztam a számat.
– Liza, komolyan… –
ült le Hédi az asztalom szélére. – Mi van most veletek?
– Velünk? – húztam
fel a szemöldököm.
Hédi is sóhajtott.
– Akkor csak veled…
– javította ki magát.
– Nem tudom,
kínlódok…
– Azt vettem észre.
De ugye tudod, hogy nem egyedül kínlódsz? Tamás legalább annyira, ha nem jobban
szenved, mint te.
Kérdőn néztem rá.
– Minden nap úgy ül
a kifőzdében, mint egy anyátlan medvebocs. El van gondolkodva, szomorú,
kedvetlen. Mondjuk ez még a jobbik eset, nem szívesen látnánk az undok, rideg
Tamást, de meg kell mondjam, ez legalább annyira rémisztő. Vagy inkább
szívfacsaró. Az ember lányának kedve támad megvigasztalni…
– Van, aki
vigasztalja… aki próbálja vigasztalni? – szakítottam félbe.
– Nem, senki…
Lassan tettem föl a
következő kérdést.
– Neked lenne
kedved megvigasztalni?
Hédi feldúltan
nézett rám.
– Ez nem volt szép
tőled! Tudod, hogy hogyan viszonyulok Tamáshoz, sokáig oda voltam érte,
és volt egy éjszaka, amikor kaphattam belőle ízelítőt, de tudom, hogy mit
éreztek egymást iránt, és soha nem jutna eszembe bepróbálkozni.
– Tudom –
csettintettem, majd közelebb hajolva Hédihez, megérintettem a kézfejét. – Ne haragudj,
teljesen kifordulok magamból.
– Mondd, nem lenne
jobb az egészet lezárni úgy, hogy kibékültök?
– Fejben igen…
– Akkor mi tart
vissza?
– Nem tudom – dőltem
újra hátra a székemben.
– Nem bízol benne?
Egy darabig
hallgattam, aztán kérdéssel válaszoltam.
– És ha egy nap úgy
dönt, nem kellek neki? Elküld? És én megint ott fogok hányni meg esni-kelni?
– És ha holnap a
fejedre esik egy virágcserép?
– Ez nem ugyanaz!
– A lényeg ugyanaz!
Addig, amíg bekövetkezik, legalább boldog lehetsz vele!
Megrökönyödve
bámultam Hédire. Ennyire egyszerű lenne?
Hédi megsimogatta a
kezemet, majd az ajtó felé indult.
– Csak gondold
végig!
Azzal kiment az
irodámból.
Ez után amint lehetett
véget vetettem a munkaidőmnek és ezzel a hétnek is. Összepakoltam, elbúcsúztam
a lányoktól és hazaindultam. Otthon vettem egy forró fürdőt és morfondíroztam.
A kádban, a tükör előtt állva, ahogy a hajamat szárítottam, később a vacsora
felett, majd bambán bámultam a bárányos pizsamámat, aztán csak feküdtem és
feküdtem és bámultam a plafont a hálószobámban, ahogy a sólámpa pirosas fénye
meg-megcsillant a mennyezeti lámpaburán.
Egy cseppet sem
voltam álmos vagy fáradt, pedig a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben.
Minden olyan élénken élt bennem, minden olyan volt, mintha éppen akkor
mellettem történt volna. Az első együttlétünk, amikor először csókolóztunk,
ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mondatok, vallomások, hangok,
sóhajok, nyögések…
Éreztem az illatát,
az érintését a bőrömön. Éreztem, ahogy minden apró szőrszálam égnek meredt és
beleborsództam simogatásának gondolatába. Bármit megadtam volna, hogy ott
legyen velem. Csókolni akartam, a karjaiba bújni, egészen a testéhez simulni.
Felsóhajtottam. Oldalra fordítottam a fejemet, majd felültem az ágyban.
Percekig csak néztem a telefonomra, nem volt merszem felé nyúlni. Aztán mégis
megtettem, megragadtam és csak néztem a kijelzőt. Már fél tizenegy volt.
Először csak egy
kósza gondolat volt, majd egyre inkább gyökeret vert a fejemben. Felpattanva
magam mellé ejtettem a mobilom, majd elhúzva a szekrényem ajtaját, kivettem a
hosszú kabátomat, majd a komódból egy csodaszép és felettébb izgató fehérneműt.
Villámgyorsan magamra öltöttem. Combfixet húztam a lábaimra, majd magas sarkúba
bújtam és a kabátomba. A zsebébe némi pénzt és a mobiltelefonomat csúsztattam,
majd kulcsra zárva az ajtómat, leszaladtam az utcára. Ahogy kiléptem a friss
éjszakába, apró sikollyal próbáltam magamon összébb húzni a kabátomat.
„Jesszus, de hideg
van! Mégis mit gondoltam?”
Szinte azonnal
megláttam egy taxit. Leintettem, beültem és gondolkodás nélkül mondtam be a
címet. Tíz perc elteltével pedig már ott is voltam. Kifizettem, kiszálltam, és
ahogy remegő gyomorral és heves szívdobogással megálltam az ajtó előtt, egy
másodpercre inamba szállt a bátorságom.
„És ha nincs is
itthon? De nagy hülye vagyok! És amúgy is… mit keresek itt? Én…”
Sarkon fordulva épp
indulni akartam, amikor váratlanul kinyílt a bejárati ajtó és ott állt Tamás a
küszöbön, álmából kelve, kissé kócosan, félmeztelenül, pizsamaalsóban.
– Liza? – nézett
rám csodálkozva.
Ajkamba harapva
fordultam felé. Valósággal megbabonázott a csupasz felsőteste, pedig nem most
láttam először.
– Én csak… –
haboztam. – Én…
Felém nyújtotta a
kezét.
– Gyere be!
– Honnan tudtad,
hogy itt állok az ajtó előtt?
– Nem tudtam, csak
hallottam egy autót megállni a kocsifeljárón.
– Á… értem.
– Bejössz? –
nyújtotta még mindig felém a kezét.
Zavartan
bólintottam és elfogadtam a kezét. Beléptem a lakásba és jólesően megborzongtam
a finom melegtől.
– Én… nem tudom,
miért jöttem… csak gondolkodtam és olyan sok minden eszembe jutott… és ahogy az
irodában megcsókoltál…
Rájöttem, hogy
összefüggéstelenül beszélek. Fülig pirulva elhallgattam és csak bámultam Tamásra.
Ő is egy ideig csak nézett rám, majd megfogta a kezemet és a háló felé kezdett
húzni. A folyosóra lépve megtorpantam és kihúztam a kezemet ujjainak
szorításából. Felém fordult és kérdőn nézett a szemembe. Akkor tűnt föl, hogy
kissé gyorsan veszem a levegőt.
– Mondd, hogy nem
csinálok komplett idiótát magamból azzal, hogy idejöttem hozzád az éjszaka
közepén, hogy megdugj?
Felszaladt a
szemöldöke a szavaimra és rekedten kérdezett vissza:
– Csak ezért
jöttél? Hogy megdugjalak? – köszörülte meg a torkát.
– Nem… – néztem rá
felháborodva, pedig tulajdonképpen így volt. – Vagyis…
Tamás
félrepillantott és elnyomott egy halvány mosolyt.
– Felizgattál… –
magyarázkodtam. – Folyton felizgatsz… én nem tudok másra gondolni, csak…
A másodperc
ezrednyi része alatt lépett hozzám, és ahogy teste az enyémhez simult, a lendülettől
a falig hátráltunk. Ajkait az enyémekre szorította, majd nyelvével közéjük
hatolt. Beleremegtem, ujjaim a csuklóira fonódtak.
– Ne magyarázkodj…
– szakította félbe hirtelen a szenvedélyes csókot. – Imádom, hogy itt vagy… és
hogy megőrülsz azért, hogy…
– Nyisd szét a
kabátomat! – ziháltam az arcába.
Csak egy pillanatra
nézett rám furán, de aztán egyik kezével széttárta rajtam a szövetet és hallottam,
ahogy a tüdejében rekedt a levegő. A tudattól, hogy azonnal felizgult, elöntött
a forróság. Ahogy pillekönnyűen letolta a vállaimon a kabátomat, éreztem a
vállgödrömbe búvó perzselő leheletét. Tekintete csak úgy falta a testemet
borító csipkecsodát. Immár meztelen karjaim a nyaka köré fonódtak és még inkább
hozzásimultam. A testem egy furcsa C alakot vett fel, mint egy cica, aki éppen
homorít. Az altestünk egymáshoz préselődött, de a felsőtestünk elvált
egymástól. A lapockáim a falnak nyomódtak. Tamás tenyere a fenekemre kúszott és
a farpofákba markolva húzta egészen közel az ágyékához az enyémet. Forróságtól
megrészegülve néztem az arcát, ahogy továbbra is a látványban gyönyörködik. Nem
jutott szóhoz, és most talán nem is kellett megszólalnia. Pontosan tudtam, mit
érez, láttam a reakcióját, éreztem a pillanatról pillanatra egyre inkább
felhevülő ölelését. És én sem akartam szavakat. Most nem. Megcsókoltam. Olyan
érzékien és vágytól fűtötten, ahogyan csak türelmetlenségem engedte. Minden
tagunk egymásnak simult és forrón gabalyodott egymásba. Úgy éreztem, menten
Tamásba olvadok. Ujjai a lapockáimba mélyedtek, ügyes mozdulattal kipattintotta
a melltartóm kapcsát. Melleimen az izgatott kis bimbók meredten ágaskodni
kezdtek, miután textilvédelmük a padlóra hullott. Tamás magához édesgette őket.
Kéjes mozdulatokkal markolt beléjük, ajkait hozzájuk dörzsölte és csókokkal
illette. A pizsamanadrágjához kaptam és letolva róla, elámultan sóhajtottam fel
a meredten álló férfiassága láttán. Közel húztam az ágyékomhoz. Szinte izzott.
Váratlanul körbeöleltem a kezemmel. Tamás megremegett. Ó, istenem, hogy lüktet!
Most akarom! Bennem lüktessen! Teljesen kontrollt vesztve félretoltam a bugyim
szegélyét és a térdemet felhúzva Tamáshoz szorítottam az egyik lábamat.
Türelmetlen ujja azonnal ott termett és még inkább félrevonta az apró fehérneműt.
A csiklómra szaladt ujjbegye. Felnyögtem. Könnyedén haladt tovább a nedvesen
szétnyíló szeméremajkak között és végül puhán merült el a hüvelyemben. Ajkai
marcangolva csaptak le a számra és nem engedték. Tépték és harapták, majd
nyelve kéjesen mélyre csusszant és körbetáncolta az én nyelvemet. Ujjaimmal
kétségbeesve kapaszkodtam a csípőjébe és egyre akaratosabban vontam közelebb és
még közelebb az ágyékomhoz. Tamás váratlanul váltott. Olyan hirtelen hatolt
belém, hogy felsikoltottam. Ellenállhatatlanul mélyre. Reszketve mozdult bennem
és én közben minden eddiginél jobban, intenzívebben éreztem magamban
hímvesszeje lüktetését. Teljesen kitöltött. Egyetlen milliméternyi szabad hely
sem volt. Szinte már fájdalmasan belém duzzadt. Mámoros volt, ahogy így mozgott.
Ágyékunk szinte egymásnak tapadt. Mint már eddigi együttléteink alatt
számtalanszor, most is leszögeztem magamban, soha többet nem kell másik férfi.
Tamással akarok szeretkezni egész hátralévő életemben. Soha, senkivel többet…
csak vele. Életem szerelmével…
Egészen
cseppfolyóssá vált a lényem, minden egyes porcikám, a pórusaimon át éreztem Tamást
belém szivárogni. Olyan gyönyörűséges volt, olyan nagyon finom és mégis
erőteljes, erotikus! Nem bírtam sokáig, így is a mennyekben jártam egész végig,
de minden egyes mozzanattal egyre inkább a fellegek fölé kerültem és volt egy
pillanat, amikor ez az egész csoda megdermedt, édes kéj ragadott el és mámoros
mosoly terült el az arcomon. Elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, még majdnem
Tamással is. Arra eszméltem, hogy már az ágyában fekszem, puha, meleg párnák
közt és ő fölém magasodva ugyanúgy tobzódik a gyönyörben, mint én. Nem tudtam
felidézni a pillanatot, amikor a folyosóról a hálóba kerültünk, de nem is
érdekelt. Szájon csókoltam Tamást és olyan erővel fontam magamat köré, hogy
alig kaptunk levegőt, mégis kellett, fontos volt, hogy szorítsam, hogy a testünk
egymásba feledkezzen, összeolvadjon.
Eszeveszett percek,
sőt órák jöttek. Tudatunk nélkül, csak a testünk létezett, csak a kín, az olyannyira
áhított gyönyör, a felülmúlhatatlan érzés, amikor együtt ringunk a mámorban.
Egyetlen másodpercre szakadtunk el, amíg Tamás fölé kerekedtem és ő letépte a
félrevont és igencsak meggyalázott bugyimat. Aztán újra bennem lüktetett és olyan
keményen, mint a legelején. Féktelenek voltunk, vadak, őrültek. Tamás vállába
haraptam, körmeim a mellizmaiba mélyedtek. Hirtelen felültünk, Tamás erősen
nyomta le az ágyékomat az övére. Karjaim a nyaka köré fonódtak, az ajkaiba
martam. És ő viszonozta.
– Olyan jó… annyira
jó… – lihegtem öntudatlanul.
– Mi… jó? Hallani…
akar…lak…
A hangja különösen
rekedt volt, el is csuklott. A szemébe néztem egy másodpercre, lángoló
tekintete, villanó írisze mélyen belém ivódott, elképzelhetetlen hatást
gyakorolt rám.
– Te… ahogy…
szeretkezünk… – a füléhez hajoltam és
ajkaimmal végigsúroltam a fülcimpáját. – Ahogy… bennem mozogsz… ahogy belém
mártod újra és újra…
Felnyögött és
beleremegett a szavaimba.
– És te… forrón és…
nedvesen körbeöleled… olyan finom vagy belül… még… – kérte, miközben ujjai a
lapockáimba martak. – Szeretkezünk? – kérdezte váratlanul.
– Szeretkezünk –
suttogtam vissza.
– Miért?
Felismerhetetlenné
tette a hangját a kétség.
– Miért
szeretkezünk? – kérdeztem vissza.
– Honnan tudod…
hogy szeretkezünk?
– Mert… szeretjük
egymást… – feleltem halkan.
Várakozón
pillantott a szemembe. Le sem lehet írni azt a gyötrődés, amit kiolvastam
belőle, azt a fájdalmasan magára várató pillanatot, amikor arra gondol: „ugye
kimondod, mondd ki, kérlek”.
Megcsókoltam.
– Hát nem érzed? –
csuklott el a hangom. – Ha tudnád, mennyire…
Határozottan a
hátára döntöttem és úgy meglovagoltam, mint még soha. Forrón tört ki férfiasságából
a sperma és szinte felperzselte a hüvelyem mélyét. Borzongva élveztem
orgazmusának hangjait, mosolyogva tapasztaltam, hogy már ki tudja, hányadjára
dönt le a lábamról a gyönyör. Felnyögtem, mire Tamás olyan hirtelen fordult át
velem és nyomott a párnák közé, hogy még levegőt sem volt időm venni közbe. A
nyakamba csókolva vezette le beteljesedésünket szelíd lökéseivel, finoman köröző
táncával. Elaléltam. Szó szerint. Olyan hamar és olyan mély álomba zuhantam,
hogy hajnalig nem is tértem magamhoz.
Ám a hajnal nagyon
is kijózanító volt számomra. Ahogy kinyitottam a szemem és körbepillantottam,
hirtelen nagyon kellemetlen érzés töltött el a lakással és az ággyal
kapcsolatban. Feltápászkodtam. Láttam egy törölközőt az ágy mellé ejtve. Tamás
valószínűleg még az éjjel lezuhanyozott. Én is nagy szükségét éreztem.
Felkeltem és a fürdőbe mentem. Letusoltam, majd megkerestem a fehérneműimet.
Magamra öltöttem, majd a kabátomat is. Visszapillantva Tamásra, elmosolyodtam,
majd magára hagytam. Az utcán állva hívtam egy taxit és hazavitettem magam.
Amint a lakásba értem, újra lezuhanyoztam és felöltöztem. Megreggeliztem és
órák hosszat ültem a kávésbögrém felett. Gondolkodtam. Mindenfélén, majd
hirtelen felpattantam és elhagyva a lakásomat, útnak indultam.
Estére volt pár nem
fogadott hívásom, természetesen Tamástól. Nem is vettem észre, hogy keresett.
Csak egy üzenetet küldtem neki, hogy majd holnap hívom. Elment a napom és én
észre se vettem, annyira belemerültem a „dolgokba”. Vasárnap reggeli után éppen
arra készültem, hogy felhívjam Tamást, amikor csörgött a telefonom. Anyukám
volt és magukhoz invitált. Rokonok érkeztek. Kelletlenül bár, de azért igent
mondtam. Miután elindultam, üzentem Tamásnak, hogy a szüleim rokonokat várnak
vendégségbe, ki kell mennem hozzájuk, de este találkozhatunk. Visszaírt, hogy
nincs a városban, édesanyját vitte valahova, csak későn ér haza. Elszomorodtam
a tényre, és bántam, hogy tegnap annyira lefoglalt a meglepetésem előkészítése.
Szerencsére a vendégség kellemesen telt, és Tamással sem nyúztak, bár el
kellett mondanom, hogy jelenleg nincs a városban. Nagyon szerettem volna, ha
ott van velem. Hiányzott. Szerettem volna látni a mosolyát, érezni az illatát,
fogni a kezét. Folyton elbambultam, majd el-elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott
egy-egy apró mozzanat, pillanat.
– Szerelmes a
lányod! – lökte oldalba nagynéném anyámat.
– Igen – rebegte
büszkén anyukám, majd csillogó szemmel nézett apámra.
Most először rájuk
mosolyogtam és én is büszke voltam arra, hogy tényleg… szerelmes vagyok.
Alig vártam, hogy
hazaérjek és felhívhassam Tamást. Hazaérve gyorsan letusoltam, majd fürdőköpenybe
burkolva az ágyra dobtam magam és tárcsáztam Tamást.
– Szia! – szólt a
telefonba.
– Szia. Milyen
napod volt?
– Fárasztó.
– Hazaértél már?
– Nem. Itt
maradtunk éjszakára.
– Hol?
– Vidéki
rokonoknál. Majd csak hajnalban indulunk vissza.
– Akkor holnap nem
is dolgozol?
– De, csak egy
kicsit később fogok beérni.
– Értem – feleltem
egykedvűen.
– Elszomorodtál?
– Persze.
Szerettelek volna látni.
– Én is téged.
Merre voltál tegnap?
– Itt is, ott is.
Gondolkodtam, morfondíroztam, terveztem.
– Terveztél? Mit?
– Ezt és azt.
– Titokzatos vagy.
– Remélem is.
– Hiányzol, Liza,
nagyon.
– Te is nekem.
– Bármit megadnék,
hogy most veled lehessek.
– Én is.
– Úgy örültem,
amikor megláttalak az ajtómban. Miért tűntél el reggel?
– Dolgom volt.
– Biztos?
– Biztos.
Nagyot sóhajtott.
– Mi ez a sóhaj? –
kérdeztem mosolyogva.
– Tudod jól. Veled
akarok lenni.
– Én is –
hallgattam el egy percre. – Mit csinálsz most?
– Fekszem az
ágyban.
– És egyedül vagy?
Úgy értem, nem zavarunk senkit a beszélgetéssel?
– Nem. Mindenki
alszik már, és amúgy is külön szobában vagyok. Ezért is lenne jó, ha itt lennél.
– Miért? Mit tennél
velem?
Felsóhajtott.
– Mit szeretnél,
mit tegyek veled?
– Hmm…
– Bárányos pizsama
van rajtad?
– Nem. Most
zuhanyoztam.
– Akkor meztelen
vagy? – nyelt egy nagyot.
– Majdnem – vigyorodtam
el, mire egy újabb sóhaj hallatszott.
– Szóval mit
szeretnél, mit tegyek veled?
– Ha itt lennél
velem?
– Ha ott lennék
veled…
– Nem biztos, hogy
ez jó ötlet.
– Telefonszexelni?
– Csak kínozzuk
magunkat!
– Nem feltétlenül…
– Ezt hogy érted?
– Hangosítsd ki a
mobilt és tedd magad mellé!
– És? – kérdeztem
tétován.
– És irányítalak.
– Tamás…
– Nem izgat fel?
Beharaptam az
ajkam, mielőtt válaszoltam volna.
– De igen. Izgató,
de működik nálad is?
– Akár működhet is…
Kérlek!
– Biztos, hogy nem
hall téged senki?
– Biztos.
Hangosítsd ki a telefont.
– Jó. Várj.
Gyorsan kimentem,
bezártam a bejárati ajtót, lekapcsoltam a villanyokat, majd visszamentem a
hálóba, levettem a köntösömet és bebújtam az ágyamba. Kihangosítottam a mobilt
és a párnám mellé tettem.
– Mit szeretnél, mi
tegyek veled? – kérdezte gyengéden.
Nagy levegőt
vettem, majd sóhajtottam.
– Szeretném, ha…
– Igen?
– Ez fura.
– Nem az. Kérlek.
– Oké – hunytam le
a szememet és vettem egy újabb nagy levegőt. – Mindennél jobban szeretném, ha
most… megcsókolnál…
– Hol szeretnéd?
Hol csókoljalak?
Felnyögtem, mire
Tamás elmosolyodott picit.
– A szádat… nagyon
puhán, finoman érintem… szétnyitod az ajkaidat és én csókollak… a nyelvem a…
simogatja a tiedet…
A szememet behunyva
tartottam és éreztem erősebben verni a szívemet. Az ajkamon éreztem a csókját.
– De te nem azt
szeretnéd, hogy a szádat csókoljam, ugye?
– Nem – leheltem
magam elé, számomra is meglepő módon.
– Tudom. Azt
szeretnéd, hogy nyaljalak, igaz?
– Igen.
Tudat alatt szét is
nyitottam a lábaimat, mintha Tamás valóban ott lett volna velem és hagynám
neki, hogy a combjaim közé furakodhasson.
– Tedd szét a
lábaidat…
Felnyögtem.
– Úgy szeretnék a
lábaid közé térdelni, lassan a puncid fölé hajolni és cirógatni…
Az ujjbegyem a
csiklómra simult és az ajkaim megremegtek, ahogy sóhajtottam. Tamás nagyokat
nyelt, a hangja rekedt volt.
– Olyan lágyan
szeretnélek nyalni, hogy reszkess tőle… a combjaid, az egész ágyékod… Úgy
szeretnélek kielégíteni, úgy szeretném hallani a hangodat…
Újra felnyögtem és
egészen finoman simogatni kezdtem magam. Már nem volt fura. Sőt! Olyan
természetes volt, mintha tényleg ott lett volna velem Tamás. Hallottam minden
lélegzetvételét, minden elgyötört sóhaját, azt is, ahogy nyelve hegyével
megnedvesíti kiszáradt ajkait. Biztos voltam benne, hogy nagyon kíván, hogy a
farka áll, mint a cövek és ez még jobban felizgatott.
– Imádom a nedves
puncidat… olyan nedves tudsz lenni… most is az vagy, ugye?
– Nagyon… –
ziháltam.
Tamás elcsigázva
lihegett, egyre kevésbé tudott uralkodni magán.
– Ott vagy…
simogatod…?
– Igen…
– Én csinálom
neked, én nyalom a puncid, a csiklód, szívom… és… és közben a melledhez érek,
finoman belemarkolok… és… ágaskodni kezd… ó, te jóég…
– Annyira kívánlak…
– lihegtem magamon kívül és ujjaimmal gyengéden szétválasztottam a csatakos,
duzzadt szeméremajkakat.
– Szeretnék beléd
hatolni, olyan forró vagy… és olyan nagyon nedves…
– Bennem vagy… –
mártottam magamba az ujjam.
Tamás sóhajától
pedig lángra gyúltam. Onnantól kezdve nem tudtunk beszélni, csak hallottuk
egymás gyilkos levegő után kapkodásait, kéjes nyögéseit, apró mozdulatait.
Egyek voltunk, még így a távolból is, nagyon együtt… és abban a pillanatban
bennem a tetőfokára hágott az izgalom, orgazmusom hangja a telefonon keresztül
simogatta Tamás fülét. Akármennyire is próbáltam fülelni, nem voltam képes
kihallani az ő hangját, bár nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire képes volt
megszólalni.
– Úgy szeretnélek
magamhoz szorítani.
Még mindig
ziháltam.
– Aludj jól!
– És te? –
kérdeztem elfúlva.
– Én jól alszom.
– Biztos? –
kérdeztem kétkedve.
– Igen. Nagyon
szeretlek, Liza!
– Én is… – bent
akadt a mondat további része. Eszembe jutott, hogy nem így szeretném először
kimondani. Nem telefonon keresztül. – Jó éjszakát!
– Jó éjt! – tette
le a telefont.
A mobilomat
félretettem, majd elfordulva az ágyamban lehunytam a szememet.
Másnap reggel kissé
nyúzottan, ámde mosolygósan keltem. A fürdő felé botorkálva, véletlenül
belerúgtam az ikeás szatyorból kilógó karácsonyi dekorációkba. Basszus, ezeket is elfelejtettem kitenni!
Majd este! Gyors zuhany után kávét főztem magamnak, és amíg kortyoltam,
kiválasztottam a ruhámat. Sötétzöld gyönggyel díszített blúzt vettem föl,
fekete–fehér mintás A vonalú szoknyával, fekete harisnyával. Bokacsizmát húztam
fel, smink, oldalra fésült konty és már indultam is.
Amint leültem
dolgozni, kétpercenként felnéztem, nem e látom Tamást elsuhanni az ügyfélszolgálat
előtt. Már elmúlt tíz óra, akkor meg folyton a telefonomat bámultam. Nem sokkal
később kimentünk Hédivel és Szilvivel kávézni. Kb. amikor leültünk, akkor
láttam meg Tamást belépni az ügyvezető igazgatóval. Felcsillant a szemem és ezt
a lányok is észrevették.
– Hűha! Föld hívja
Lizát… föld hívja Lizát… – legyezett Hédi a szemem előtt. Megráztam a fejem és
elpirultam.
– Történt valami,
amiről nem tudunk? – mosolygott Szilvi.
Nem válaszoltam,
csak lesütöttem a szemem egy cinkos mosoly kíséretében.
– Na, végre! –
sóhajtott Hédi.
Tamás engem nézett,
miközben az igazgató hozzá beszélt. Fél füllel figyelt csak rá, néha bólintott,
majd zavarodottan elmosolyodott. Szerettem volna odamenni hozzá és megcsókolni.
Akkor elgondolkodtam, vajon mikor fogjuk felvállalni a kapcsolatunkat. Vajon
hogyan fog történni?
Tamás váratlanul az
igazgatóra nézett és a szavába vágott. Mondott neki valamit. Abban a pillanatban
Hédi és Szilvi visszaindult az ügyfélszolgálatra. Tétován követtem őket.
Vihorászva lépkedtek előttem, majd megállva az asztaluknál Szilvi vállára
tettem a kezem.
– Szilvi,
összeköltöznél Gergővel?
A lányok értetlenül
néztek rám. Zsanett és Adél akkor csatlakoztak.
– Liza, Tamás kéri,
hogy majd ha lesz időd, menj fel hozzá.
Tágra nyitottam a
szememet a legkevésbé sem hivatalos stílustól.
– Most az
igazgatóval beszél a büfében – válaszoltam.
– Akkor gondolom,
utána. Nekem ezt akkor mondta, amikor megérkezett.
– Rendben.
– Miért kéne
Szilvinek és Gergőnek összeköltöznie? – nézett rám Hédi kérdőn.
– Mert zavarják
őket a lakótársaik, és nem tudnak eleget kettesben lenni. Vagy nem így van?
– De… igen… –
felelte zavarodottan Szilvi. – De mi még nem beszéltünk erről… komolyan…
– Akkor itt az
ideje. Tudnék nektek egy lakást.
– Egy lakást? –
ismételte Szilvi.
Mielőtt
válaszolhattam volna, Tamás jelent meg a küszöbön és nekem ajkamra fagyott a
szó. Megbabonázva, fülig pirulva néztem rá, ő pedig szerelmesen, bohókás
mosollyal az arcán futtatta végig rajtam a tekintetét. Mindenki elhallgatott és
döbbenten néztek ránk. Ahogy Tamás besétált az ügyfélszolgálatra, minden
oldalról „jó napot, igazgató úr” köszöntések bombázták, de ő szinte lerázta
magáról őket és meredten bámult rám. Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy a
lélegzetvételemet se hallottam. Mit
csinál? Mi a terve? Valahogy úgy
nézett ki, mint aki most azonnal le fog smárolni mindenki előtt és ettől
egyrészt megijedtem, másrészt boldoggá tett.
– Van egy perced? –
kérdezte, amikor elém lépett.
Letegezett!
– Természetesen –
hebegtem és megfordulva az irodámba mentünk.
Ott alig csukta be
maga mögött Tamás az ajtót, kezével a kezem után kapott és magához húzott, majd
olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy se lehetőségem, se időm, se akaratom nem
volt ellenállni. Az első öt másodpercben. Aztán meghallottam odakintről a
csodálkozó sikongatásokat és rájöttem, hogy nincs leengedve a roló. Az egész
ügyfélszolgálat premier plánéban nézte, ahogy Tamás ledugja a nyelvét a
torkomon.
– Tamás! –
próbáltam megszakítani a csókot. – Tamás, látnak minket! Mit csinálsz?
– Megcsókollak –
suttogta az ajkaim közé.
– De minket néz az
összes lány!
– Hadd nézzenek!
Odakintről ütemes
taps hallatszott. Na, még csak ez hiányzott! Tamás ügyet sem vetett rájuk.
– Tamás! –
bontakoztam ki az öleléséből és kérdőn néztem rá.
– Szeretlek, és nem
vagyok hajlandó tovább titkolni ezt az érzést.
– Szívem, ez a
munkahelyünk – simogattam meg az arcát. – Nagyon jól esik, de az ügyvezető
igazgató szétrúgja a fenekünket, ha itt állunk neki csókolózni a visongató
lányok előtt.
– Beszéltem vele.
– Kivel? – néztem
rá egy másodpercre kétségbeesve.
– Az igazgatóval.
Elmondtam neki, hogy elváltam és szerelmes vagyok a cég irodavezetőjébe.
– Tessék?
– Jól hallottad. És
most elrabollak.
– Mit csinálsz?
– Elrabollak.
Hazaviszlek, és addig duglak, amíg…
Akkor nyílt az
ajtó, mindketten felnéztünk.
– Nahát, nahát!
Mégis igaz?!
Bérügyes Kovácsné
libegett be az irodámba mindenféle kopogás nélkül. Tamással egy lépéssel
távolabb álltunk egymástól.
– Az attól függ,
mit tetszett hallani – nézett rá ridegen Tamás.
– Csiripelték a kis
verebek, hogy Tamáska és Liza összeszűrték a levet! – mutogatott ránk.
– Nahát, milyen
gyorsan terjednek a hírek! – néztem ki neheztelve az ügyfélszolgálatra.
– Bizony, bizony! Na,
nem most köptek a madárkák, már régóta rebesgették. Azért fogadjátok meg egy
idősebb kolléga tanácsát! Ez a munkahelyetek…
– Mi is tudjuk,
kedves Kovácsné – szakította félbe Tamás. – Most pedig, ha megengedi, folytatnánk
a délután esedékes szoftver oktatásunk menetének megtárgyalását – nyitotta ki
Kovácsnénak az ajtót.
Az idős nő
kelletlen grimasszal az arcán kibandukolt, majd úgy sétált végig az asztalok
között, mintha ő lenne Anglia királynője.
Bosszúsan csettintve
a nyelvemmel az ablakhoz sétáltam és leengedtem a rolókat. Tamás az asztalomnak
dőlt, majd maga elé állított és megcirógatta az arcomat.
– Feljössz az
irodámba? – kérdezte hízelegve és belepuszilt a nyakamba.
– Ezt most komolyan
kérdezed? – néztem rá felháborodva.
– Igen… – suttogta
és ajkaival tovább cirógatta a nyakamat. – Tegnap éjjel óta csak a puncid jár a
fejemben, egyfolytában a hangodat hallom és megőrülök… – szorította csípőjét az
enyémhez.
Elpirulva
elmosolyodtam.
– Én mondtam, hogy
nem jó ötlet – szabadkoztam.
– De, de az volt.
Olyan izgató volt így hallani téged, ahogy elélveztél…
Teljesen belevörösödtem a szavaiba.
– Na… – simogatta
meg az arcomat és a fülemhez hajolt. – Kérlek! Egész úton hazafelé erre a
percre vártam, veled akarok lenni…
– Este, jó?
– Kérlek… – zihált
a fülembe és éreztem, hogy gerjedelme szinte nyomot hagy a bőrömbe fúródva.
Ellágyulva nyeltem egy nagyot.
– De… ha most
felmegyünk hozzád… mindenki tudni fogja, miért… Ne hozz ilyen helyzetbe!
– Igazad van! –
adta meg magát egy hatalmas sóhaj után és lazított az ölelésén.
– Komolyan megyünk
délután szoftvert oktatni valahova? – kérdeztem tőle.
– Nem… vagyis…
– Hidd el, szívem,
én is kívánlak, de muszáj dolgoznunk.
Megsemmisülve
sóhajtott, majd ellökve magát az asztaltól sétálgatni kezdett. Várt, amíg ágyéka
teljesen lecsillapodott, majd elköszöntünk. Mosolyogva lépett ki az irodámból,
majd odakint fennhangon köszönt az összes lánynak. Mindenki csillogó szemekkel
nézett utána és csengő-bongó hangon válaszoltak a köszönésre. Amint kifordult
az ügyfélszolgálatról, minden fej az irodám felé fordult. Valahogy sejtettem.
Ahogy azt is, hogy Szilvi, Hédi és Zsanett kopogni fog körülbelül két másodperc
elteltével.
– Azta! – kiáltott
fel Hédi benyitva. A kopogást illetően tévedtem.
– Wow! Ez volt ám a
csók! – kontrázott rá Szilvi. – Akkor ti most… együtt?
Akkor néztem föl a
papírjaimból és válaszul csak elmosolyodtam.
– Ne már! Mondanod
kell valamit!
– Mit mondjak, amit
ti még nem kürtöltetek szét? – néztem rájuk picit számon kérően.
– Mi semmit sem
mondtunk. Biztos a többiek – néztek át a rolón.
– Mit akart a
sárkány? – kérdezte Zsanett.
– Meggyőződni.
Tamás kirakta.
– Nagyon helyes!
Totál bele van esve Tamásba.
– Tudom. Utálom,
amikor vinnyogva simogatja a karját és azt mondja neki, Tamáskám.
– Csak álmodhat
róla.
– Most komolyan,
Liza! Vége a kínlódásnak?
– Azt hiszem –
feleltem szemlesütve. – De most, kérlek, menjetek vissza dolgozni. Nem akarom,
hogy mindenki rajtunk csámcsogjon.
– Megünnepeljük
este? – kérdezte Hédi.
– Mit?
– Titeket.
Vacsizhatnánk…
– Jól hangzik, de…
– Mit gondolsz,
ezen túl szervezhetünk közös programokat? – vágott a szavamba Szilvi.
– Mi?
– Persze, hiszen
Liza pasija. Még szép, hogy velünk jön moziba – jelentette ki Hédi.
– Mi? Milyen mozi?
– Vagy vacsizni…
– Csajok, mától
vetítik azt a filmet, amit meg akartunk nézni! – kiáltott fel Zsanett.
– Jaj, tényleg!
Menjünk el!
– Igen, menjünk!
Nektek jó?
– Persze! Liza?
Bambán néztem
rájuk, teljesen elvesztettem a fonalat.
– Én… ööö… nem
tudom…
Ekkor kopogtak,
majd benyitott az ügyvezető igazgató úr.
– Liza, lenne egy
perce?
– Igen, igazgató
úr! – pattantam fel azonnal. – Lányok, ennyi! – intettem a fejemmel az ajtó felé.
Mindegyikük
sebtében elhagyta az irodát.
– Foglaljon helyet,
igazgató úr! – mutattam az egyik székemre.
– Köszönöm – ült
le, majd intett a fejével, hogy én is leülhetek.
– Miről lenne szó?
– kérdeztem udvariasan.
– Igazából semmi
különös, csupán azt kívánom a tudtára adni, hogy semmi ellenvetésem nincs a
kapcsolatuknak Tamással. Mármint ez így egy kicsit önzőn hangzott,
természetesen munkahelyi szempontból értem.
– Természetesen.
– Bár hozzá kell
tennem, egy ideje már sejthető volt, és én is értesültem néhány pletykáról,
drámáról, de bíztam benne, hogy megoldják egymás között és nem nekem kell
drasztikusan közbelépnem.
– Megoldottuk –
nyeltem egy nagyot. – És ezen túl is megoldjuk… szép csendben, észrevétlenül…
Az igazgató
elnevette magát.
– Remek… és
gratulálok! – állt föl és búcsúzott kimérten.
Csak egy
félmosolyra futotta tőlem, miközben én is felálltam. Kiment és én visszaültem.
Most
már mindenki tudja!
Magam sem tudom
miért, de ez inkább töltött el félelemmel, mint izgatott boldogsággal. Vajon
miért?
Ha
Tamás ezek után pofára ejt, még nagyobbat esek! Ne már! Most miért gondolok
megint ilyenekre? Muszáj bíznom benne! Tamás szeret engem! Nem fog elhagyni…
A nap hátralévő
részében igyekeztem elkerülni, figyelmen kívül hagyni a sok cinkos pillantást,
mosolyt. Bevallom, idegesített. Bezzeg Tamás elkerülhette ezeket, hiszen ő ki
sem mozdult az irodájából. Délután már igencsak az agyamra mentek a „mit
hallottam” és a „Liza, igaz, hogy” kezdetű mondatok. A szokásos kávé után
felmentem Tamáshoz. Adél rám mosolygott, ahogy megpillantott a liftből kilépni.
– Nagyon elfoglalt?
– mutattam Tamás ajtaja felé.
– Ma azt az
utasítást kaptam, hogy téged bármikor beengedhetlek.
Elmosolyodtam és
bekopogtam Tamáshoz.
– Szabad! –
hallatszott ki.
Benyitottam. Amikor
megpillantott, széles mosollyal hátradőlt a székében. Becsuktam az ajtót és
elindultam felé. Az asztalának támaszkodtam.
– Nem tetszik, hogy
mindenki velünk van elfoglalva.
– Haragszol, amiért
léptem?
– Nem, nem
haragszom. Csak úgy érzem… – nagyot sóhajtottam. – Mindig, amikor egy kicsit
megnyugodnék és nyugodtan végiggondolhatnám a dolgaimat, történik valami, ami mindent
felborzol… A cégnél a nők fele egy kanál vízben meg tudna fojtani, élükön
Kovácsnéval. A lányok máris közös programot terveznek, az igazgató pedig bejött
hozzám gratulálni…
– Komolyan?
– A maga fura
módján… csak semmi dráma jelszóval!
Tamás elnevette
magát és megfogta a kezemet.
– És mit
szeretnének a lányok?
– A tök részletes
beszámolón kívül? Mozi, vacsi, hasonlók… Úgy gondolják, most már te is a
pasijaink közé tartozol.
– Így is van –
mosolyodott el Tamás. – De nagyon remélem, hogy nem mára terveztek valamit.
– Azt hiszem, mozit
emlegettek, de nem mondtam rá semmit.
– Hát ezt nagyon
jól tetted! – vont maga és az asztal közé.
– Miért is? –
nevettem rá pajkosan.
– Ne kelljen
részleteznem – felelte, miközben felállt a székéből és teljes testével az asztalnak
préselt.
Karjaimat a nyaka
köré fontam és boldog mosollyal néztem az arcába. Orrom hegyét az övének
érintettem. Megcsókolt.
– Bármikor szívesen
csatlakozom a pasikhoz, csak nem ma…
– Talán ma fontos
dolgod van? – incselkedtem, miközben altestünk egymáshoz simult.
– Nagyon fontos –
ment bele a játékba Tamás, és újra megcsókolt.
– Még pedig?
Kajánul
elmosolyodott, csípőjét még erősebben az enyémnek nyomta, majd csókot kezdeményezett.
Pillanatok alatt vált hevessé és egyre hevesebbé.
– Muszáj megkapjalak…
– szakította meg a csókot. – Alig bírom ki a tegnap éjjel után… – fuldokolt.
– Alig? – kérdeztem
kábultan. Persze, tudtam a választ, sőt éreztem is, mennyire kíván, de annyira
szerettem hallani.
– Hazudtam… –
zihálta az ajkamba marva. – Most akarlak.
Még mielőtt
reagálhattam volna, olyan forrón csókolt meg, hogy azonnal lángra gyúltam tőle
és eszembe sem jutott tiltakozni. Kapkodó mozdulatainktól a padlóra hullott
néhány dolog az íróasztalról és ez kisebb csörömpölést okozott. Idegesen
pillantottunk fel. Kintről nem érkezett reakció. Elmosolyodtam és Tamáshoz
bújtam.
– Nem mehetnénk
inkább hozzám?
Tamás rám
mosolygott és megpuszilta az orrom hegyét.
– De igen.
Megigazítottuk a
ruháinkat, majd Tamás összeszedte a holmiját és együtt lementünk az irodámba. Adél
egy kicsit sem döbbent meg távozásunkon, csak cinkosan vigyorgott. Felvettem a
kabátomat, a táskámat, kikapcsoltam a gépemet. Amikor kiléptünk az irodámból,
Hédi épp felénk tartott. Megtorpant, ahogy meglátott minket. Szilvi szája
szinte a füléig szaladt.
– Szép estét,
lányok!
– Nem jöttök moziba
velünk? – kérdezte Hédi mintegy udvariasságból, a hangsúlyán érezni lehetett,
hogy tudja a választ… és jót mulatott rajta.
Tamással egymásra
néztünk, majd megfogta a kezemet, magához húzott és megcsókolta a halántékomat.
– Bármikor máskor –
fogta rövidre a magyarázkodást.
– Hát akkor szép
estét nektek is! – kuncogtak.
És velük együtt
kuncogott az összes lány is, akik meredten bámulták a mosolygós, szerelmes
Tamást és titkon borzalmasan irigyeltek azért, amit én néhány óra múlva
megkapok ettől a férfitól.
Autóba ültünk és
nagyon hamar hazaértünk. Már a lépcsőházban el kezdtünk csókolózni, a kabátjaink
már szétnyitva lógtak, a lépcső tetejére érve épp megfordultam, hogy nyithassam
a zárat, amikor az ajtó előtt megpillantottuk a szüleimet. Mindkettőnk első
reakciója egy csalódott apró nyögés volt. Anyám persze boldogan lökte oldalba
apámat.
– Nézd, mondtam én,
hogy hamarosan itt lesznek.
Apám csak elhúzta a
száját. Ő pontosan tudta, hogy ez a korai hazatérés rendkívüli alkalom.
– Anya, mit
kerestek itt? – próbáltam közömbös hangot megütni.
– Erre jártunk,
gondoltuk, meglátogatunk titeket.
– Örülünk neki –
vigyorgott Tamás kényszeredetten, majd kezet fogott apámmal.
– Iszunk egy kávét?
– nézett anya az ajtó felé.
– Persze – mondtam,
majd benyitottam a lakásba.
Tamás udvariasan
előre engedte a szüleimet, majd nagyot sóhajtott.
Levettük a
kabátjainkat, majd megmostam a kezemet és bekapcsoltam a kávéfőzőt. Tamás
igyekezett addig társalogni, de csak én vettem észre, milyen nehezére esik
leplezni a meghiúsult együttlét miatt érzett csalódottságát. Álltam a pultnál
és kávéscsészéket tettem ki, vártam, hogy lefőjön a kávé és közben néztem
Tamást. Néztem, ahogy tűri anyám bosszantó kérdéseit, és ahogy állja apám
mindentudó tekintetét, hiszen afelől kétségünk sem volt, hogy apa tudja, miért
jöttünk haza ilyen korán. Na igen, azért a lányos apákat kínosan érinti a
kislányuk szexuális élete! Elmosolyodtam, ahogy néztem Tamást. Arra gondoltam,
mennyire szeretem, hogy milyen nagyon, őrülten, őszintén, igazán, mélyen
szeretem, hogy egész életemben nem kell soha senki többet, csak ő. Ha ő nem
része az életemnek, én nem akarom azt az életet.
– Arra gondoltunk,
hogy hétvégére meghívnánk titeket ebédre. Titeket és a kedves anyukádat, Tamás
– szakította félbe a gondolatmenetemet anya.
– Ez nagyon kedves
önöktől. A vasárnap megfelelő, ugye, Liza? – nézett rám Tamás.
– Igen, a vasárnap
jó –bólintottam, miközben kitöltöttem a kávét a csészékbe.
Soha ilyen sokáig
nem tartott még egy kávé megivása. Anyám mintha direkt csinálta volna, hogy
csak aprókat kortyolgatott.
– Mi a tervetek
karácsonyra? – kérdezte hirtelen.
Tamással egymásra
néztünk és ő válaszolt.
– Igazából még nem
került szóba.
– Még sok idő van
addig.
– Dehogy van!
Hiszen már csak pár hét!
– Akkor sem került
még szóba – néztem anyámra.
Biztos voltam
benne, hogy azt akarja, náluk töltsük a szentestét, én pedig egészen másra vágytam.
Tamásra pillantottam, ő szelíden megszorította az ujjaimat, majd rám
mosolygott. Viszonoztam és máris egy fokkal jobban viseltem a szüleim
társaságát. Szerencsére apám egy fél óra múlva riadót fújt és elvonszolta
anyámat a lakásomból, mondván: „ne zavarjuk a fiatalokat”.
– Ó, igen! – ugrott
fel a bárpulttól cinkos vigyorral. – Ne zavarjuk a fiatalokat, hátha karácsonyra
összehoznak nekünk egy unokát, ugye?
Kiesett a
kávéscsésze a kezemből, mire Tamás megmentette a kényes helyzetet.
– Egy későbbi
karácsonyról lehet szó, de nem a mostaniról.
– Ó, hát, akkor egy
apró ékszerrel is megelégszünk… – dörzsölte meg a gyűrűsujját.
Apám közbeszólt.
– Na, eleget
raboltuk a szerelmesek idejét! Foglalkozzanak csak magukkal és haladjanak abban
az ütemben, ahogy nekik tetszik! – adta a kabátot anyámra.
– Köszönöm, apa! –
néztem neheztelve anyámra.
– Rosszat mondtam?
– pislogott körbe.
– Á, dehogy! –
karolt bele apám, majd kihúzta a lakásból. – Csak sokat! – vigyorgott búcsúzóul
Tamásra.
Tamás becsukta
utánuk az ajtót, majd felsóhajtva felém nézett. Kedvetlenül ejtettem a kávéskanalakat
a mosogatóba. Mögém lépett és megdörzsölte a felkarjaimat.
– Senki nem sürget…
– Tényleg?
Hallottad az anyámat?
– Hallottam –
csókolt bele a nyakamba. – De most ne beszéljünk róla! Sőt, másról se… – húzta
végig az ajkait a tarkómon.
Nagyot sóhajtottam.
– Elment a kedvem.
Tamás felnyögött.
– Ne haragudj!
– Semmi baj –
mosolygott rám biztatóan. – Akkor mi legyen? Elmenjünk moziba a többiekkel?
– Ne, nincs kedvem
kimozdulni.
– Rendben. Akkor
mit szólnál egy forró fürdőhöz?
Halvány mosoly
futott át az arcomon, végül bólintottam.
– Jó, akkor én
elugrok haza néhány holmiért és visszafelé hozok vacsorát.
– Jól hangzik.
Köszönöm.
Tamás vette a
kabátját és kilépett a lakásból. Én pedig gőzölgő, illatos vizet engedtem a
kádba és elmerültem a habokban. Igyekeztem kiverni anyám konkrét célozgatásait
a fejemből. Elhatároztam, nem törődöm vele, akkor mondok igent Tamásnak, amikor
akarok, és akkor szülök neki gyereket, amikor akarok. Mégis, annyira
bosszantott az egész. Tudtam, hogy Tamás is ezekre vágyik és az én kis
meglepetésem ezekhez a nagy volumenű dolgokhoz képest bakfittynek tűnt. Nagyot
sóhajtva komótosan megfürödtem, majd megtörölköztem. Éppen kiléptem a fürdőből,
amikor Tamás visszaérkezett. Finom illat csapta meg az orromat. Egyrészt az
ételé, másrészt Tamás friss, férfias illata. A vacsorát az asztalra tette, majd
rám mosolygott.
– Kellemes volt a
fürdő?
– Igen –
bólintottam. – Most eszünk?
– Most még meleg.
– Akkor megterítek.
Együtt
megterítettünk és nekiláttunk az ételnek. Már hosszú percek teltek el szótlanul,
mire Tamás megszólalt.
– Ne gondolj arra,
amit anyukád mondott! Senkinek nem kell megfelelnünk.
Elhúztam a számat.
– Nem akarok erről
beszélni most.
Tamás bólintott,
majd megjegyezte, hogy holnap felhívja az anyukáját a vasárnappal kapcsolatban.
Ahogy folytattuk az evést, valahogy még jobban a fejembe fészkelte magát ez az
egész. Arra gondoltam, Vica néni is unokára vár, és ez még inkább letargiába
döntött. Szótlanul fejeztem be a vacsorát, majd a kanapéra ültem és
kapcsolgatni kezdtem a tévét. Tamás egy darabig csendben figyelt, mellém ült,
majd a karjaiba húzott és megnéztünk egy filmet. Nagyon értékeltem, hogy nem
akart nyúzni, hogy nem akart erről beszélni, sőt másról sem. Amikor vége lett a
filmnek, halkan megkérdezte:
– Lefekszünk
aludni?
Bólintottam, majd
felálltam és elmentem fogat mosni. Tamás követett. Amikor bezártuk az ajtót és
lekapcsoltuk a villanyokat, felsóhajtottam, mire Tamás magához húzott.
– Sajnálom.
– Mit? – nézett rám
csodálkozva.
– Nem ilyen estét
terveztünk – biggyesztettem le a számat.
– Ugyan már – ért
fülig Tamás szája. – Az este még csak most kezdődik.
Megcsókolt.
Érzékien, finoman. Nyelve hegyével szétnyomta az ajkaimat és közéjük hatolva
megcsiklandozta a nyelvemet. Belenyögtem a csókjába.
– Nem szúrtam el? –
ziháltam.
– Liza… – fogta az
arcomat a tenyerei közé. – Tudom, hogy nehezedre fog esni elhinni, amit most
mondok, de ez az igazság. Én most még nem akarok gyereket.
– Mi? – néztem rá
értetlenül. – És a szoba… meg…
– A szoba meg fog
várni. Tudom, hogy te fogsz nekem gyereket szülni, de nem most. Most találtam
rád, szerelmes vagyok, ki akarom élvezni a kapcsolatunk minden pillanatát.
Veled akarok élni, moziba, étterembe járni, utazgatni és szeretkezni annyit,
amennyit csak lehet…
Sűrű
pillacsapkodások közepette néztem a szemébe és rendkívül hálás voltam a
szavaiért. Éreztem, hogy túlcsordulok, hogy minden eddiginél jobban érzem most,
hogy szerelmes vagyok ebbe a férfiba, hogy csak az övé akarok lenni,
mindenestül. Elmosolyodott és kezét a kezembe csúsztatta.
– Gyere – súgta,
majd lépett egyet a háló felé, de én nem moccantam, csak homályos tekintettel
néztem rá.
– Szeretlek, Tamás!
– bukott ki hirtelen belőlem.
A tekintete mindent
megért. Ha akarnám, sem tudnám megfogalmazni, mi mindent tükrözött. Ellágyult
és erős volt, zavart és magabiztos, de mindenekelőtt mérhetetlenül boldog. Újra
a kezei közé fogta az arcomat és megcsókolt. Belemosolyodtam a csókjába.
– Szeretlek –
súgtam újra.
Felnyögött és olyan
szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Felnevetett és aztán olyan vadul
csókolt, hogy kiszaladt a lábam alól a talaj. Letepert a padlóra és nekiestünk
a kevés ruhadarabnak, ami a testünket fedte. Kikapcsoltunk, teljesen. Csak az
lüktetett bennünk, hogy szerelmesek vagyunk, hogy együtt vagyunk és már soha
senki nem szakít el minket egymástól. Amint ágyékát a combjaim közé nyomta,
merev pénisze becsusszant a készségesen feltáruló hüvelyembe és én
felsikoltottam. Vad volt és szabad. Erőteljes és mély. Forró és nedves.
Szorított, nagyon szorított és én soha nem éltem át még olyan katarzist, mint
amit csípőjének lökései eredményeztek. Szinte belém robbant. Ondója perzselve
töltötte meg a bensőmet és lüktetve folyt a méhem felé. Elalélva hanyatlott a
fejem a padlóra és széles mosollyal haraptam az alsó ajkamba. Éreztem, hogy
hátrálni akar.
– Eszedbe ne
jusson! – lihegtem a homlokára.
Elmosolyodott, majd
magához szorítva megpróbált lábra állni, úgy hogy végig bennem maradt. Még
mindig keményen állt, akár a cövek.
– Ügyes… –
dicsértem elcsukló hangon.
A hálóba lépkedett
velem, ám mielőtt az ágyhoz értünk volna, véletlenül rálépett egy katalógusra.
Egyensúlyt vesztve picit megtántorodott, de azért biztonságosan, és ami a fő, a
helyén maradva, a lepedőn landolt velem. Felnevettem. Az ágy mellé pillantott.
– Mi ez a rengeteg
IKEA katalógus?
– Keresem a
megfelelő bútorokat a házunkba – jegyeztem meg mintegy mellékesen.
– Hogy hova? –
nézett rám megdöbbenve.
– Karácsonykor
akartam elmondani, de…
– Hozzám költözöl?
– vágott a szavamba óriás mosollyal az arcán.
Csak mosolyogtam,
ahogy a szemébe néztem és éreztem a kettőnk között elszabadult energiákat, a
biztonságot adó, vad szerelmet és szenvedélyt. Mindkettőnk
ágyéka megvonaglott.
– Összeköltözünk –
súgtam az orrához dörgölve az enyémet.
– Imádlak,
szeretlek… – hintett hirtelen milliónyi puszit az arcom minden egyes milliméterére.
– El sem hiszem… szeretlek, Liza, nagyon…nagyon…
– Én is… szeretlek…
– akadozott a szavam, miközben boldogan bújtam hozzá. – De most már inkább mozogj…
– Igenis! – mosolygott
rám. – Óhajod számomra parancs. Mozgok benned, a csúcsra juttatlak, annyiszor, ahányszor
csak akarod, örökre…
– Örökre…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)