Keress a Facebookon is (Szalkó Norina) és jelölj ismerősnek vagy kövesd a Szalkó Norina szerzői oldalt!


MEGJELENT AZ ÉN ÉS A FŐNÖKÖM CÍMŰ KÖNYVEM! AZ ALÁBBI LINKRE KATTINTVA TUDOD MEGRENDELNI:

http://undergroundbolt.hu/en-es-a-fonokom

2014. március 1., szombat

Vágykeltők - bevezetés

Alig láttam a szemeimet maró könnycseppektől. Megsemmisülten lépkedtem lefelé a lépcsőkön. Képtelen voltam szabályosan venni a levegőt, valahol mindig bent akadt. A fájdalom különösen élesen marcangolta a szívemet, a lelkemet, de talán mégis leginkább a büszkeségemet. A kép beleégett az agyamba. Még mindig látom magam előtt. Egy női hát, egy lágy ívű gerincoszlop, ami buján tekergőzött a szatén ágyneműm fogságában. Fehér lábszár bukkant elő a takaró alól és egy kéjes nyögés visszhangzott a fülemben. Csak néztem őket és nem tudtam megszólalni, se megmozdulni, sőt levegőt se venni. A férfi árulása mélyen a bensőmbe vágott, mégis... csak arra tudtam gondolni, az az én ágyam.
Lassan hátráltam kifelé a hálószobánkból. Az előszobába érve már a torkomban dobogott a szívem, erősen markoltam a táskám vállpántjait. Amikor behúztam magam mögött a bejárati ajtót, akkor gördült le az első könnycsepp az arcomon. Elindultam lefelé a lépcsőn, és minden lépésnél csak egyre több árasztotta el a szemeimet. A lépcsőház ajtaja előtt megálltam. Belebámultam a kinti sötétségbe. Lassan emeltem a kezemet magam elé és támasztottam a tenyeremet az üvegajtónak. Kint hűvös szél csapott az arcomba, majd hideg esőcseppek hulltak rám. Felnéztem az égre és hagytam, hogy egészen az arcomba hulljanak. Világfájdalmat éreztem. Nem dühöt, nem sajnálatot, csak csalódottságot, szelídet, csendben pityergőst. Lehunytam a szemem, és amikor újra kinyitottam, egy sárga taxit láttam elgurulni. Gondolkodás nélkül emeltem fel a karomat, mire a taxi lefékezett. Elindultam felé, kinyitottam a hátsó ajtót és beültem. A sofőr kedvesen fordult felém a cím iránt érdeklődve, de rám pillantva megrémült:
- Jól érzi magát, hölgyem?
Képtelen voltam válaszolni, csak bólintottam.
- Hova vihetem? – kérdezte újra a férfi.
Nehezemre esett bármit is felelni erre a kérdésre, leginkább azért, mert fogalmam sem volt. Az emberek többsége rávágta volna: haza. Én ezt már nem tudtam mondani, az én otthonom most veszett el. Most, ott fent, ennek a lakásnak a harmadik emeletén, abban az ágyban, az én éjkék szaténágyneműmben. Komoly erőfeszítésbe telt, hogy kinyögjem:
- Csak el innen. Kérem... – néztem könyörögve a taxi sofőrjére. A férfi bólintott, majd elindult a kocsival.
Úgy látszik értette. A belvárosban körözött velem. Mintha turista lennék. A szomorúság teljesen ledöntött a lábamról, szinte beleépültem a hátsó ülés puha kényelmébe, a fejemet oldalra fordítottam, és csak néztem. Nem a várost, nem az épületeket, sem az eső elől szaladó embereket. Az esőcseppeket bámultam, ahogy peregtek lefele a szélvédőn. Minden egyes esőcseppet megnéztem. Követtem az útjukat, szinte belefásultam. Pokolian vágytam kiáltani, üvölteni fájdalmamban, de úgy éreztem, nincs hangom. Gyenge voltam és tehetetlen. Nem tudom, mennyi idő telhetett el és azt sem, mennyi kilométert autózott velem a taxi, de nagyon fáradtnak éreztem magam. Hirtelen ötlettől vezérelve szólásra nyitottam a számat. Bemondtam az irodám címét. A férfi láthatóan megörült a konkrét címnek. Percek múltán már meg is érkezett velem. Kifizettem és kiszálltam a kocsiból. Megálltam az utcasarkon és felnéztem az üvegerődítményre. Csak így hívtam. Irodaház, amelynek sötétített ablakokból állt a fala. Fekete volt minden. Egyetlen apró fényt sem láttam, persze, ki is dolgozna ilyenkor itt... mindenki a családjával, párjával van... otthon. Sírásra görbült a szám. Akkor hűvös szél lebbentette meg a kabátomat. Fázósan húztam össze magamon és a bejárat felé indultam. A portás észrevett és előzékenyen sietett az ajtóhoz, hogy kinyissa nekem. Az öregúr aggódva nézett rám.
- Itt felejtett valamit? Vagy csak túl sok munka van, kedves Nóra?
- Semmi baj nincsen, Károly bácsi, dolgozom, és ma már nem megyek haza. – feleltem neki olyan nyugodtsággal a hangomban, amennyire csak a torkomat összeszorító gombóctól tellett. 
Gyorsan a lifthez lépkedtem és még mielőtt bármit is kérdezhetett volna tőlem, beszálltam és megnyomtam az emeletjelző gombot. Amikor elindult velem a lift, behunytam a szemem és mélységesen nyomorultul éreztem magam. Az ajtó kinyílt. Kiléptem és jobbra indultam. Kihalásztam a táskámból a kulcsomat és kinyitottam vele az irodát. Becsukva magam mögött azonnal kulcsra is zártam. Nem akartam lámpát kapcsolni, csak beosontam a belső irodába és becsuktam azt az ajtót is. A földre dobáltam a kabátomat, táskámat, lerúgtam a cipőmet és a sötétített ablak előtt álló kanapéra dobtam magam. Felkaptam a karfájára terített plédet és magamra terítettem. Sokáig csak hallgattam a csendet. Majd meghallottam a saját nyugtalan lélegzetemet is. Ijesztő volt. Az esőcseppek ellenállhatatlanul tapadtak az üvegerődítmény falára, majd pár másodperc múlva gyöngyözve hulltak alá és siklottak le egészen a fal aljáig. Rövidesen kósza gondolatok lepték el a fejemet. A hogyan tovább klasszikus kérdése. A túlélni akarás. A büszkeségem nem engedte, hogy ennél jobban beleroppanjak a fájdalomba. Nem engedhetem meg magamnak. Gondolkodj, mi lesz veled ezek után? Egy darabig meghúzhatom magam a saját irodámban, de nem élhetek itt hetekig. Lakást kell találnom. Újra. Bolond voltam, hogy feladtam a régi lakásomat és odaköltöztem... hozzá. Együtt rendeztük be, valóságos szerelmi fészek lett, egy apró napfényes mennyország. És ennek most már hűlt helye. Más bitorolja. És mi lesz a dolgaimmal? A ruháimmal, táskáimmal, cipőimmel, irataimmal? Mi lesz velem? Az eddigi irigylésre méltó, nyugodt, boldog életemmel? Nem maradt más, csak a munkám és a blogom.

A hatalmas üvegfelületen hamar besütöttek a hajnal első napsugarai. Pislákolva próbáltam kinyitni a szemem. Sikerült. Nyújtózkodni próbáltam, de elgémberedett tagjaimban ezresével indultak meg a hangyák. Nagy nehezen felültem, majd felálltam és a kávégéphez masíroztam. Főztem egy adagot a kedvenc kávémból és visszakuporodtam a kanapéra. Lassan kortyolgattam a krémhabos gőzölgő feketét. Nem tudom, meddig ültem ott az üres csészével a kezemben és bámultam a hajnalinak már nem mondható napsütéses eget, mikor kulcscsörgésre lettem figyelmes. Az órámra pillantottam. A takarítónő lesz. – gondoltam. Feltápászkodtam és összeszedtem magam. A táskámmal és a kabátommal a kezemben léptem ki a belső irodából. A takarítónő félszegen nézett rám.
- Ne haragudjon, kisasszony, nem tudtam, hogy itt van.
- Semmi baj, takarítson csak, nyugodtan és majd zárja vissza az ajtót.
A mosdóba siettem. Amennyire a táskámban tartott pipereszerek engedték, rendbe hoztam magam, majd lesiettem a földszintre. Kiléptem a kora tavaszi napsütésbe, és ha nem éppen életem legfájdalmasabb éjszakáján lennék túl, azt gondolnám, ez egy csodás nap. De így... Így csak ez egy nap, amikor le kell zárnom életem eddigi szakaszát. Taxiba ültem és remegő hangon mondtam be egykori otthonom címét. Félve néztem az órámra. Negyed nyolc. Már nincs otthon. Hét körül szokott indulni. És valóban, amikor felértem a lakásba, üresen fogadott. Nyoma sem volt az éjszakai tivornyának, már nem hevert melltartó és magas sarkú cipő a padlón. Ing sem lógott a kanapé karfáján. Nagyot nyeltem. Próbáltam megmakacsolni magam. Nem akartam elgyengülni egy pillanatra sem. Sietnem kellett. Az első dolgom az volt, hogy lezuhanyozzak, és új ruhát vegyek fel. Ez után elővettem a bőröndömet és telepakoltam a legszükségesebb holmijaimmal, csupán két-három napra elegendővel. Majd dobozokat, táskákat vettem elő és beléjük csomagoltam az életemet. Az összes ruhámat, az összes cipőmet, táskámat, papírjaimat, dolgaimat, emléktárgyaimat, ékszereimet, piperéimet. Az elkészült dobozokat a gardróbszekrény előtt hagytam, majd megfogtam a bőröndöt és még egyszer utoljára körbenéztem a lakásban. A szemem megakadt az ágyon. Bár ne tette volna! Újra láttam a szőke hajzuhatagot és a lágy ívű gerincet. Összeszorítottam a szemem és megráztam a fejem. Nagy levegőt vettem és kiléptem az ajtón. Igyekeztem lefele, vissza se néztem. Szerencsém volt, megint csak akkor gurult el egy taxi a ház előtt. Leintettem. A sofőr segített betenni a bőröndöt a csomagtartóba, én pedig újfent bemondtam az irodám címét. Előkapartam a táskámból a mobilomat. Hosszasan keresgéltem a névjegyzékben, majd tárcsáztam. Rövidesen kedves női hang szólt bele.
- Livi? Szia, Nóra vagyok. Egy szívességet kérnék tőled.
- Nóra, szia, mi van veled? Rég láttalak. 
- Igen, rég találkoztunk. Livi, kérnék tőled valamit.
- Mondd csak.
- Tudnál mutatni nekem egy lakást? Nagyon sürgős lenne.
- Lakást? Nincs egy éve, hogy eladtam a tiédet.
- Igen, tudom. Van olyanod, ami azonnal költözhető?
Csend volt a vonal végén. Livi kérdezni akart, és én imádkoztam magamban, hogy ne tegye.
- Van. – hangzott a halk válasz. – Mekkora kellene?
- Nem is tudom, másfél szobás, ha van.
- Pont van egy. Igen exkluzív. 
- Bútorozott?
- Nem. Olyan kellene?
- Igazából mindegy.
- Teljesen üres. Most is meg tudnám mutatni.
- Remek. Mondd a címet és találkozzunk ott.
A taxi lefékezett, megállt az irodaház előtt. Kivettem a bőröndömet, és kedvesen megkérdeztem a taxistól:
- Megvárna? Felviszem ezt a bőröndöt és már jövök is.
- Rendben, hölgyem.
A környék határozottan jónak tűnt és nem volt messze az iroda. A taxiból már láttam is Livit a ház előtt integetni. 
- Szia!
- Szia. – üdvözöltük egymást puszival.
- Mutatom az utat. – kezdte Livi és én borzalmasan hálás voltam neki, hogy nem kezdett el kérdezősködni. 
Csak bólintottam és követtem. Új építésű házba vitt, és ahogy felnézve megpillantottam a hatalmas tetőteraszokat, csak reménykedtem, hogy egy olyat fog mutatni nekem. A lifthez érve Livi a közös költségről és a rezsi alacsonyságáról kezdett beszélni. Apró öröm fogott el, mikor Livi a legfelső gombot nyomta meg. Livi megállás nélkül magyarázott. Kiszálltunk a liftből és kellemes izgalom fogott el. Az ajtó elé léptünk és Livi kitárta előttem. A szám is tátva maradt a csodálkozástól. Valóban exkluzív volt. És én első látásra beleszerettem. Ujjongva néztem körbe és körbe és ittam magamba a látványt, miközben Livi folyamatosan beszélt. A picinyke előszobából tágas amerikai konyhás nappaliba jutottunk. A konyha mögött fal húzódott, melynek a másik felén gardróbszekrényeknek volt hely kialakítva, melyet egy válaszfal választott el a hálószobától. Tulajdonképpen a hálószoba volt két részre osztva. Érdekes megoldás volt, hogy a válaszfal nem érte el a túlsó falat, átjárható volt mindkét felén. A háló részből nyílt a fürdőszoba. Benne sarokkád foglalt helyett, mellette volt a vécé, üvegtéglafallal elválasztva. A káddal szemben beépített mosdókagyló volt, faalappal körbevéve. A teraszra a nappaliból lehetett kijutni. Hatalmas volt és jó kilátással rendelkezett. Szívdobogva néztem körbe, majd visszasétáltunk a nappaliba. A falak sötétlilára és fehérre voltak festve, néhol falmatrica díszítette. Nagyon tetszett. Livi még javában beszélt, mikor közbevágtam:
- Megveszem.
Livi csendben maradt, egyik kezét a konyhát és a nappalit kettészelő beépített pultra tette.
- Nóra, baj van?
Tudtam, hogy nem úszom meg. Livivel nagyon jó barátnők voltunk, de az élet másfelé terelt minket. Megismerkedtem... vele és szerelmes lettem. Mindenki háttérbe szorult miatta. Lassan elmaradtak a barátaim mellőlem. Csak a munka volt fontos és ő. Feladva addig felépített önálló életemet, hozzáköltöztem és csak a munkámnak éltem. Rajta kívül. Nem érdemelte meg. Próbáltam magamba fojtani feltörekvő könnyeimet.
- Vége Krisztiánnal.
- Vége? De hát mi történt?
- Nem szeretnék beszélni róla.
- Rendben. – felelte halkan Livi, majd hozzám lépett és megérintette a karomat. –De ha szeretnél...
- Tudom. Kösz. – feleltem piciny mosollyal.
- Akkor hát jöhet a papírmunka?
- Jöhet. – bólintottam.
És valóban. Ráment a délelőttöm, de mindent formaságot elintéztünk és végül a kulcsot is megkaptam. Gondoltam, másnak ez nem menne így, ilyen könnyedén. Livi kivételezik velem, és most ezért nagyon hálás voltam neki. Megkértem Livit, minden hátralévő dolgot intézzen nélkülem. Én visszamentem az irodába, de Livi megígérte, hogy ma estére már alkalmas lesz arra, hogy ott aludjak. Lesz meleg vizem és fűtésem is. 
Muszáj volt dolgoznom. A hétvégén rendezvényünk volt és még megannyi teendő várt ránk. Belépve az irodába, Levente morcos arcával találkoztam.
- Hát te hol voltál egész délelőtt? És mi ez a bőrönd itt?
- Ne haragudj, nagyon hosszú és semmi kedvem beszélni róla. – zártam rövidre a témát. – Dolgozzunk, rendben?
Láttam Leventén, hogy ráncolja a homlokát, nem tetszik neki a válaszom, de végül elfogadta a helyzetet és apró vállrándítást követően jött is utánam a kis papírhalmazával, hogy dolgozhassunk.
Levente volt az asszisztensem. A jobb kezem. A kezdetek óta velem dolgozott. Három éve, mikor megalakítottam a kis rendezvényszervező vállalkozásomat, megbízható, értékes segéderőt kerestem magam mellé. Elsősorban lányt, ám Levente hamar bebizonyította, hogy rá van szükségem. Kedves volt, szorgalmas, segítőkész, minden alvállalkozóm, beszállítóm imádta. Sok terhet vesz le a vállamról. És ami nem elhanyagolható szempont, barátként sem utolsó, kiváló szemetesláda, neki bármiről panaszkodhatok, mindig meghallgat, de ő soha nem traktál a személyes dolgaival. sőt, ha jobban belegondolok, nem is nagyon ismerem, nem tudok a magánéletéről semmit. Most is elképesztett. Nagyjából mindent elintézett helyettem a hétvégi rendezvényre.
- Ne felejtsük el, hogy új borbeszállítót kell keresnünk. – figyelmeztetett hirtelen.
- Ó, igen, tényleg. – feleltem elgondolkodva.
- Én már keresgéltem és találtam egy kis borászatot. Kértem tőlük időpontot a jövő hétre.
- Remek. Mihez is kezdenék nélküled? – mosolyogtam rá.
A nap hátralévő részében, felhívtam egy kedves ismerősömet egy fuvarozó-költöztető cégnél, hogy délután öt után menjenek ki a volt lakásomra és hozzák el a dobozaimat. Megadtam az új címet. Livi kint volt még, így el tudta intézni, hogy be is pakoljanak nekem. Tudtam, hogy Krisztián hívni fog. Épp Leventével búcsúztunk el aznapra, mikor megcsörrent a mobilom. Már a csengőhangból tudtam, hogy Krisztián az. Intettem Leventének, majd az ablak felé fordulva a székemmel felvettem a telefont.
- Ez meg mit jelentsen? – érezhetően magán kívül volt.
- Elköltöztem.
- Csak így? Se szó, se beszéd? Ezt mégis hogy képzeled?
- Úgy ahogy te azt, hogy idegen, szőke nővel hemperegsz az én ágyamban. – válaszoltam vészjóslóan nyugodt hangon. Hallottam, hogy Krisztián lélegzete elakadt.
- Miről... miről beszélsz? – dadogta.
- Felesleges letagadnod. Láttalak titeket. Elég volt belőled, elköltöztem és soha többet nem akarok hallani rólad. – mondtam neki magabiztosan, majd letettem a telefont. 
Remegő kézzel dobtam a telefont az asztalra. Felsóhajtottam. Abban a pillanatban újra megszólalt a telefon. Krisztián volt. Kinyomtam. Még próbálkozott egy párszor, szöveges üzeneteket is küldött, de olvasatlanul kitöröltem őket. Fél órába telt, amíg feladta a próbálkozást. És nekem is kellett egy fél óra, hogy újra a munkába temetkezhessek. Rövid időn belül a gyomrom jelezte, hogy ma még bizony semmit sem ettem. Rendeltem magamnak valami vacsorát, megettem és újfent munkába merültem. Már késő éjjel volt, amikor rádöbbentem, mennyire fáradt vagyok. Ma éjjel nem akartam kanapén aludni és bár tudtam, hogy az új lakásban sincs semmi, amin álomra hajthatnám a fejemet, de mégis inkább odavágytam. Hívtam egy taxit és mire lebandukoltam a bőröndömmel, már meg is érkezett. Tompán ültem végig az utat, alig vártam, hogy elmerülhessek egy kád forró vízben. Reméltem, hogy Livi el tudta intézni a vizet és a fűtést. Kellemes meglepetés fogadott a lakásba érve. Először is meleg volt, másodszor a konyhapulton gyümölcskosár és üdítő, ásványvíz fogadott, harmadszor egy matrac a földön takaróval és párnával. Elmosolyodtam. A gyümölcsök mellett találtam egy cetlit. Livi írta. Újra elmosolyodtam, mikor elolvastam, majd előkapartam a telefonomat és bepötyögtem neki egy örökké hálás leszek smst. Miközben megengedtem a vizet a fürdőben, írtam egy e-mailt Leventének, hogy holnap délelőtt ne várjon. Adtam neki pár instrukciót is. Majd a gyümölcskosárhoz léptem és kivettem belőle egy almát. Élvezettel haraptam bele, majd a fürdőbe lépkedve, dobálni kezdtem magamról a ruháimat. Lassan merültem bele a gőzölgő vízbe. A fejemet a kád szélének támasztottam és nagy levegőt vettem, majd jóleső sóhajjal engedtem ki a tüdőmből. Istenem, de jó érzés volt. A meleg kellemesen zsibbasztott. Lehunytam a szememet és csak lélegeztem.
Mi volt a baj? Miért kellett Krisztiánnak másik nő? Nem voltam elég jó? Nem foglalkoztam vele eleget? Vagy egyszerűen csak egy szemétláda, aki nem bírta a nadrágjában tartani a farkát? Miért kellett neki az a szőke nő? Biztos egy butuska szőke volt. Lecserélt rá. Pedig biztos vagyok olyan szép, mint az a nő. Soha nem voltam magammal elégedetlen és soha nem is hanyagoltam el magamat. Világéletemben büszke voltam a fényes, gesztenyebarna tincseimre, amik a vállaim alá kunkorodtak, semmi pénzért nem változattam volna a hajszínemen. Mélykék szemeim egészen különlegesek voltak, anyukám szerint, a dédnagymamámtól örököltem. A magasságomat és a vékony testalkatomat úgyszintén. Soha nem küzdöttem súlyproblémákkal, bármit ehetek, amit csak akarok. Mindig igényes voltam magammal szemben és a partnereimmel szemben is. Sok párkapcsolat állt már mögöttem. Voltak rövidebbek és hosszabbak is, szerelmes is voltam már és volt idő, amikor úgy gondoltam, Krisztián az igazi. De azt magamnak is be kell valljam, ez az érzés már elmúlott. Szerettem Krisztiánt és pokolian fáj az árulása, de nem voltam belé olyan nagyon szerelmes, mint gondoltam. Talán ebből a kapcsolatból is hiányzott az a bizonyos valami. Ami a többiből is. A varázs, a fűszer, a bizsergés... valami megmagyarázhatatlan, amitől tudod, hogy igen, ő az. És ezt nem csak a szerelemre értem, hanem a szexben is. Mindig csak ábrándozom arról, akinek már csak a gondolatától is nedves lesz a puncim, de eddig nem találkoztam olyan férfival, aki maradéktalanul, minden szempontból, teljesen kielégített volna. Persze, élvezem a szexet, jó volt majdnem mindegyik partneremmel, de mindig tudtam és éreztem, hogy nekem valahogy másra van szükségem. Elvakultságra, elsöprésre, talajrengető és földbedöngölő érzésre, vágyra. Talán ezért is született meg a blogom. Kellett valami, ahol fantáziálhatok. Az pedig, hogy nyilvános... hát ha más is így van vele. Talán valaki olvassa és olyan, mint én. Talán felveheti velem a kapcsolatot és megismerkedünk...
Túl messzire szaladtam. Most egyelőre csak Krisztiánt kell kivernem a fejemből. Mással nem kell foglalkoznom. Bár...  
Kiszálltam a kádból és megtörölköztem. Kerestem egy hálóruhát és a laptopommal a kezemben bevackoltam magam a matracra.

„ Mutatóujját a homlokomnak érintette és finom puhasággal húzni kezdte az orromon át, az ajkakra nyomódva az államon át a nyakamra. A tüdőm magába szívta a fülledt helyiség kevéske oxigénjét és a mellkasom megemelkedett tőle. Az ujjbegyei a kulcscsontomra tévedtek, majd a mellkasomat érintették meg. Simogatása pillekönnyű volt és keze nyomán forrón bizsergett a bőröm. Meztelen voltam, teljesen meztelen. Körberajzolta a mellemet, ujjai átszaladtak a reszkető mellbimbón és kisvártatva az egészet körülölelte tenyerével. Belemarkolt és nekem megremegtek a lábaim. Elképesztő izgalom járta át a porcikáimat. Ajkak szívták be maguk közé a cicijeimet és lelkendezve játszottak vele. Hol finoman, gyengéden nyalták és érintették, hol erősen megszívták. Úgy éreztem, kiszalad a lábam alól a talaj. Meleg nedvet éreztem csorogni magamból. A combjaim közé nyúltam. A szeméremajkaim sikamlósak voltak, duzzadtak és bizseregtek. Egyetlen, durva mozdulattal lökött hanyatt. Fölém magasodott és szétnyomta a térdeimet. Kétségbeesve kapkodtam a levegőt. A zihálásom visszhangzott az apró térben. A férfiszáj rátapadt a felajzott puncira. Felsikkantottam. Fogaival finoman harapdálni kezdte a szeméremajkaimat. Soha nem gondoltam volna, de mérhetetlenül felizgatott, ahogy végigharapdálta őket. Az hiszem, ez volt az a pont, amikor teljesen elvesztettem a fejemet...”
Entert ütöttem és elégedetten nyögve tettem nyilvánossá legújabb fantáziámat a blogomon. Sokszor éltem ki itt magam, mert itt mindent lehetett, valahol mindig is éreztem, forróvérűbb vagyok, csak még nem találkoztam azzal, aki kihozta volna belőlem. Elmosolyodtam. A leggyakrabban ismeretlen férfival fantáziálok. Egy teljesen ismeretlen férfival fekszem le, aki pontosan tudja, mitől döglik a légy. Jelen esetben én. Mindig úgy képzelem, hogy így, ismeretlenül még nagyobb adrenalin lenne az egészben, még „veszélyesebb”, még katartikusabb lenne. Természetesen Krisztiánnal is jó volt. Lebiggyesztettem a számat, majd lecsuktam a laptopom. Hanyatt dőltem a matracon és akkor éreztem először, hiányzik. Gyűlöltem és látni se akartam, amiért olyan csúnyán becsapott, de akkor is... hiányzott.

A másnap reggelem kiadós nyújtózkodással kezdődött. Első gondolatom egy kávé volt, de rájöttem, hogy még nincs kávéfőzőm. És nagyjából semmim sincsen a lakásban. Mindent vennem kell. Nem mondom, a lakásvásárlás mellé ez most hatalmas érvágás lesz a bankszámlámnak, de muszáj. Nem élhetek egy olyan lakásban, ahol csak matrac van. Szerencsére azért volt pénzem, hiszen az eladott saját lakásom árának nagy része még meg volt és hát megtakarításaim is vannak. Kisétáltam a konyhába és miközben a gyümölcskosárból szemezgettem, alaposan körülnéztem a lakásban. Találgattam, milyen bútort hova tennék, és ennek megfelelően megsaccoltam, milyen bútorból mennyi lehet a maximum méret, ami elfér. Ezeket lejegyeztem a noteszomba, majd felöltöztem. Első utam a kedvenc lakberendezési áruházamba vezetett. Először is vettem egy kávét és egy fánkot és csak azután vetettem bele magam a vásárlásba. Nem akartam túlzásokba esni, sőt igyekeztem mindenből a közép árkategóriát választani. A nappaliba vettem egy kanapét, egy fotelt, egy dohányzóasztalt, egy könyvespolcot, szőnyeget és néhány képet a falra, meg vázát, dekorációs termékeket. A konyhába konyhabútort beépített hűtőszekrénnyel, mikroval, sütővel, gázlappal, páraelszívóval, kávéfőzővel. Tányérokat, poharakat, étkészletet, egyéb apróságokat. Vettem egy kisméretű étkezőasztalt két székkel, de vettem két bárszéket is a pulthoz. A fürdőbe vettem egy tárolópolcot, tárolódobozokat, szennyestartót, törölközőket, apróságokat. A hálóba gyönyörűséges nagy ágyat vettem magamnak éjjeliszekrényekkel, ágyneműket és egy kisebb szőnyeget. A gardróbba pedig tolóajtós szekrényeket mindenféle kiegészítővel, egy komódot, egy asztalkát székkel és kis tükörrel, egy falitükröt, egy zsámolyt és szőnyeget ide is. A lámpákat majdnem elfelejtettem. Igazán nem költekeztem túl magam, mégis egy kisebb vagyont hagytam ott. Szerencsére legalább a házhozszállítás ingyenes volt, és persze összeszerelést is kértem. Bár ügyes csajszi vagyok, nem áll távol tőlem a bútor összeszerelés, de ez túl sok lett volna nekem, pláne a konyha, a szekrény és az ágy. Ezek után elmentem egy elektronikai üzletbe és vásároltam mosógépet és tévét, meg egyebeket. Épp kiléptem az üzletből, mikor Levente hívott. 
- Mikor érsz be?
- Most indulok. – válaszoltam röviden és letettem.
Megebédeltem, miközben a laptopomon elintéztem online a bevásárlást, így már élelmiszerekkel és egyéb fogyasztási cikkekkel is fel voltam szerelve. Szép estém lesz, mindent késő délutánra kértem a lakáshoz. Beérve az irodába, Leventével hamar átbeszéltük a dolgokat, és bár láttam rajta, hogy nem tetszik neki a titokzatoskodásom, mégsem avattam be. Most még nem akartam. Együtt indultunk el az irodából. Mikor hazaértem már vártak a bútorszállítók. Konkrét kis csapattal jöttek. Hamar bepakoltak és nagyjából mindent összeraktak. Legalábbis a konyhát, az ágyat, a szekrényt, a komódot, és beüzemelték a konyhai beépített eszközöket. Közben megérkezett a mosógép és a tévé. Eszembe jutott, hogy ezekhez nem kértem szakmai segítséget. Szerencsére az egyik bútorösszerakó fickó felajánlotta a segítségét, így ezek is megoldódtak. Késő este megérkezett a futár az élelmiszerekkel is. Már majdnem kilenc óra volt, mikor végzett a bútoros csapat. Szép borravalót adtam nekik. Megköszönték, elmentek és én végre egyedül maradtam. Először kétségbeestem az óriási káosz láttán, de aztán lehuppantam a kanapéra és elővettem a laptopom. Meg akartam nézni az e-mailjeimet. Írtam Leventének, hogy nem megyek be holnap, de elérhető leszek. Felnéztem a blogomra is. Az utolsó fantáziámhoz komment érkezett. Névtelenül. Elolvastam. 
„Nemsokára valóra váltom neked ezeket, ígérem!”
Nem jó értelemben borzongtam meg a mondattól. Valójában megijesztett, inkább hangzott fenyegetően, mint izgatóan. Gyorsan le is csaptam a laptopot, majd hozzákezdtem a pakoláshoz. Gyorsan elhatároztam, hogy ma csak annyira fogok elpakolni, hogy lefekhessek aludni. Bepakoltam a hűtőbe és megcsináltam az ágyamat. Matracot tettem az ágyrácsra, lepedőt húztam és kénytelen voltam egyelőre megelégedni az ágynemű betétekkel, hiszen a huzatokat nem álltam neki kimosni ilyen késő este. Fürdés előtt még bekaptam pár falatot, majd bevonultam a fürdőbe. Elgondolkodva pakolászni kezdtem, de aztán gyorsan rájöttem, hogy ennél azért fáradtabb vagyok. Lezuhanyoztam és bemásztam az ágyamba. Ott pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében szinte azonnal álomba zuhantam.
Másnap reggel furcsa érzés kerített hatalmába. Csütörtök volt és ráfogtam a szokásos idegeskedésre, hiszen szombaton rendezvényünk volt, és én most nem veszek részt aktívan az előkészületekben. Arra gondoltam, majd este dolgozom itthonról. Az egész napom bútorszerelésre, lakáscsinosításra ment. Függönyöket, ágyneműhuzatot, törölközőt, díszpárnahuzatokat mostam. Délutánra megszáradtak, akkor vasalni kezdtem őket. Estére végeztem mindennel. Végtelenül büszke voltam magamra, hogy az utolsó szöget is helyre tettem teljesen egyedül. Vacsoráztam és leültem dolgozni. Már vagy egy jó órája belemerülhettem, mikor pihenésképpen felnéztem a blogra. Újabb kommentet láttam. 
„Már nem kell sokat várnod!”
Hátborzongató volt. Valószínűleg ugyanattól a gyengeelméjűtől, akitől az előbbi is jött. Gyorsan visszatértem a munkámhoz. Valahogy ez tűnt a legjobb megoldásnak. Nem foglalkozni vele. Most minden erőmmel arra kell koncentrálnom, hogy a magánéleti apró válságom és a költözésem ne érződjön a munkámon. Szinte észre se vettem, hogy már jócskán éjfél múlt. Gyorsan lezuhanyoztam és bebújtam az ágyamba. Mielőtt lehunytam volna a szemem, eszembe jutottak a kommentek és egy kis nyugtalanság szivárgott belém. Nem volt jó érzés.
Már szombat délelőtt volt és a rendezvényre készültem. Igyekeztem csinos lenni, de nem túlzásba esni. Ilyenkor már csak a háttérből szoktam irányítani, bár most kimaradtam néhány momentumból. Leventével egyszerre érkeztünk a helyszínre. Tegnap már beavatott minden részletbe és be kellett vallanom, nagyon ügyesen elboldogult nélkülem is. Egy középvállalat nőnapi rendezvénye volt. Éttermi vacsorával, zenés esttel és egy fellépő vendéggel. Kezdés előtt még a terítéket ellenőriztem, utasításokat adtam a felszolgálóknak. Nagyjából mindig ugyanazzal a team-el dolgozok. Nem szívesen változtatok azon, ami egyszer már bevált. Az első vendégek érkezésekor én már a háttérbe húzódok és messziről figyelem az eseményeket. Csak akkor jelenek meg, ha bármi baj van. Leventével egy eldugott sarokba szoktunk magunknak asztalt teríteni és ott vészeljük át a rendezvényt. Most is ott ültünk. Egy kósza pillanatra Leventén felejtettem a szemem. Mintha a homlokát ráncolta volna.
- Minden rendben? – kérdeztem kedvesen megfogva a kezét.
- Persze, csak legyünk túl a mai estén.
- Én is ezt szeretném.  – nevettem fel.
A vacsora jól sikerült és a mulatság is kiváló volt. Nehezen is akarták abbahagyni, pedig időkorlátban egyeztünk meg. Hajnali egy óra volt. Lassan az utolsó hölgyvendég is taxiba ült és elindult haza. A cég képviselője még megköszönte az estét és megbeszéltük, hogy jövő héten küldöm a számlát. A felszolgálók leszedték az asztalokat, a takarítók munkához láttak. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy az első rendezvényeim után még én takarítottam. 
- Látom, fáradt vagy.
- Igen. – néztem Leventére. – Jól sikerült az este, igaz? Ügyes voltál, nagyon elégedett vagyok. Rád is rád fér a pihenés.
- Az már igaz. Jöhet a rozé? – kérdezte mosolyogva.
- Ó, igen.
Leventével volt egy szokásunk. Minden rendezvény záróakkordjaként, mielőtt hazamennénk, megiszunk egy-egy pohár rozét. Most is mosolyogva nyomta a kezembe a talpas poharat. Koccintottunk és kortyolgatva megittunk. Majd összeszedtük a személyes cuccainkat, én a mosdóba siettem. Levente elbúcsúzott és a kijárat felé indult. A mosdóban fura érzés fogott el. Hirtelen megszédültem. Elnevettem magam. Nahát, megártott volna a rozé?! Kezet mostam, majd úgy éreztem, le kell ülnöm. Hihetetlen álmosság tört rám. Leültem a kis padra a mosdóban és lehunytam a szemem. Irdalatlan fekete puhaság hívogatott és én szédülve zuhantam a karjaiba.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de kezdtem magamhoz térni. A szememet képtelen voltam kinyitni, de éreztem, hogy lassanként tisztul a tudatom. A következő pillanatban fázósan megremegtem. Felemelve a karomat a hasamra ejtettem és abban a percben észrevettem, hogy fehérnemű van csak rajtam. Hirtelen kipattant a szemem. Ettől csak még inkább megijedtem. Teljes sötétség vett körül. Felültem. A szívem hangosan dobogott, majd' kiütötte a mellkasomat. Zihálva próbáltam úrrá lenni a rémületemen. Lassan felálltam és tapogatózni kezdtem. Mezítláb voltam, furcsa talajt éreztem a talpam alatt. Lehajoltam, hogy kitapinthassam, mi ez, de elhessegettem az eredményt, amire jutottam. Magam elé emeltem a kezeimet és próbáltam beleütközni valamibe, amiből kideríthettem, hol is vagyok. Egyszer csak megérintettem valamit. Valami hideget és keményet. Megkopogtattam. Kongott. A félelem egyre inkább maga alá gyűrt. Mit keresek én itt? És miért vagyok fehérneműbe? Tovább fogdostam az akadályt. Ez egy fal, de miből van? Kopogtattam és akkor rájöttem! Műanyag. Plexi. Fal? De akkor valahol csak van vége. Elindultam jobbra. Lihegve kapkodtam a lábaimat a vaksötétben, miközben a plexit simítottam. Ekkor sarkot találtam. Derékszögben záródót. Egy másik fal? Tovább folytattam az utat, újra egy sarok. Valami, aminek legalább három fala van, derékszögben záródnak? Ugye nem? Kivert a hideg veríték és sikítani akartam, de még ahhoz sem volt erőm. Kocka? Ugye, nem egy ládában vagyok? Ekkor a hátam mögül nyögést hallottam. Elcsigázott nyöszörgést. Mélyet. Csak abban lehettem biztos, hogy férfi hang volt.

.***

Íme, az új. Meglepinek szántam, mert átléptük a 300ezres oldalletöltést. :) Köszönöm mindenkinek és remélem, a Vágykeltők is tetszeni fog. Kicsit más lesz, mint az eddigiek. :D
Puszi mindenkinek: Sznorina 

5 megjegyzés:

  1. szuper, köszönjük! :-)

    VálaszTörlés
  2. Köszönjük! :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
  4. Nagyon várom a folytatást:)

    VálaszTörlés