A szex és én - Huszadik

Másnap reggel együtt kávéztunk, mielőtt elindultunk volna a céghez.

– Mi a tervünk estére? – kérdeztem.

– Nekem ki kell mennem a házamhoz. Szükségem van néhány dologra.

– Rendben, akkor majd itthon várlak.

Aznap rettenetesen belemerültem a munkába, ezer dolog szakadt a nyakamba, és alig végeztem vele a munkaidőm végezetéig. Sőt! Jócskán túlórába hajlottam már, amikor egyszer csak kinézve az ablakon megláttam, hogy odakint koromsötét van.

– Basszus!

Az órámra pillantottam és láttam, hogy már fél nyolc van. Gyorsan összepakoltam és hazaindultam. A lakásba érve Tamást nem találtam ott és nem is hívott vagy üzent. Ettem pár falatot, majd lezuhanyoztam. Kicsit furcsállottam, hogy nem is jelentkezett, de nem akartam zavarni. Arra gondoltam, talán Judittal beszél vagy veszekszik, nem akartam tetézni a gondjait. Leültem a tévé elé, de annyira fáradt voltam, hogy inkább lefeküdtem aludni. Az ajtót kulcsra zártam és kivettem a zárból, hogy Tamás majd be tudjon jönni a pótkulccsal. Amint a párnára hajtottam a fejemet, el is aludtam és reggelig fel sem keltem.

Miután lenyomtam az ébresztőt, felkelve nyomokat kerestem a lakásban, hogy Tamás itt járt az éjjel, de semmi. Az ajtó zárva és minden úgy volt, ahogy én hagytam.

Hol lehet Tamás? És miért nem jelentkezett?

Készülődni kezdtem és munkába indultam. Amikor beérkeztem, nem akartam egyből felrohanni Tamáshoz. A büfébe mentem, hátha összefutok vele, de csak Adéllal találkoztam.

– Szia, Adél!

– Jó reggelt!

– A főnököd bent van már?

– Még nincsen – nézett rám kicsit értetlenül. Láttam rajta, hogy a legszívesebben azt kérdezné, hát nem együtt indultatok el reggel, de helyette csak ezt a kérdést tette fel:

– Mondjam neki, hogy kerested?

– Igen, légy szíves. A Horváth szerződésről lenne szó.

– Rendben – kacsintott Adél, majd beleharapott egy sajtos pogácsába.

Egy kávéval a kezemben visszatértem az irodámba és leültem dolgozni. Délig semmit nem hallottam Tamásról. Miután eljöttem Norbitól, azon voltam, hogy felmegyek hozzá, vagy legalábbis felhívom, ám akkor megjelent az irodámban. Fölöttébb gondterhelt volt. Alig bírtam türtőztetni magam.

– Hol voltál? Annyira aggódtam érted!

– Ne haragudj, majd később beszélünk, jól vagyok, de most tárgyalásom lesz és már várnak, csak látni akartalak!

– De… Tamás! – kiáltottam utána, ám már meg se hallotta, az ügyfélszolgálattal ellentétben.

Elhúztam a számat és gyorsan leültem.

Mi a fene történhetett?

Nem bírtam koncentrálni a feladataimra, csak Tamásra tudtam gondolni. Később beszélünk, de mikor? Este hétre értem haza. Se híre, se hamva nem volt. Vártam rá tizenegyig, de aztán elaludtam a kanapén.

Reggel már dühös voltam. Mit képzel magáról? A barátnője vagyok és most már két napja nem tudok róla semmit. Ma mindenképp választ kell kapnom, ezért miután beértem a céghez, felvágtáztam az irodájába, de Adél ártatlan arccal közölte velem, hogy Tamás ma nem lesz bent, ma lesz a válópere.

Ó, tényleg! Ki is ment a fejemből!

Adél elég furán nézett rám. Gondolom, a nyelvén volt, hogy rákérdezzen, hogyhogy megfeledkeztem erről, de nem adtam rá lehetőséget. Gyorsan visszamentem és dolgozni kezdtem. Nem voltam igazán hatékony munkaerő és Norbi egy óráját most a szokásosnál is nagyobb púpként éltem meg. Egy cseppet sem figyeltem rá.

– Liza, baj van? – kérdezett rá.

– Mit érdekel az téged? – vontam meg a vállamat durcásan.

– Csak látom, hogy nem vagy itt.

Nem törődtem az észrevételével, a monitorra mutattam és egy kérdést tettem fel neki. Ezzel le is szereltem, és amikor letelt az egy óra, felálltam és magára hagytam. Az irodába érve hangosan becsuktam az ajtómat, ezzel is jelezve, hogy ne zavarjanak. Dühös voltam, csak arra tudtam gondolni, hogy mi történhet most, hogyan zajlik a per és, hogy nekem is ott kéne lennem. Szerettem volna ott lenni.

Kisvártatva kopogtak az ajtómon. Szilvi nyitott be lassan.

– Zavarhatlak?

Csendben bólintottam. Bejött és az asztalom szélének dőlve nézett rám.

– Szeretnél beszélni róla?

– Miből gondolod, hogy baj van?

– Becsaptad az ajtót. Többek között.

– Nem volt szándékos – húztam el a számat, majd nagyot sóhajtottam. – Nem tudok Tamásról semmit kedd délelőtt óta.

– Ezt hogy érted?

– Megbeszéltük, hogy kedden munka után kimegy a házához néhány holmiért és nálam találkozunk. Nem jött és nem is hívott. Tegnap ebéd után bejött ide, de csak annyit mondott, ne haragudjak, és majd beszélünk, de tegnap este se jött el hozzám. Ma meg egész nap nem lesz bent. Ma van a válópere.

– Hát ez furcsa, de biztos van rá épkézláb magyarázata.

– Magyarázatom nekem is van. Nem kellek már neki, kibékült Judittal vagy összejött Bettivel.

– Azt mondtam, épkézláb magyarázat, nem légből kapott hülyeség.

– Most mondd, te mire gondolnál?

– Nem tudom, de tuti nem ilyen marhaságokra. Türelem!

– Lehet, délután meglátogatom az anyukáját, hátha tud róla valamit.

– Ahogy gondolod. Figyelj csak! Szeretnék kérdezni valamit.

– Igen?

– Egyszer mesélted, hogy van egy szexi nővérke jelmezed szőke parókával.

Elmosolyodtam.

– Meg van még?

– Igen, meg – nevettem még mindig.

– Kölcsön adod? És mondd, hogy Gergő nem látott benne téged!

– Nem látott. Odaadom, persze. Holnapra elhozzam?

– Az igazság az, hogy ma kéne. És nem csak a jelmez.

– Hát?

– Kéne egy hely… – nézett rám esdeklően. Felnevettem. – Ne nevess! Meglepetést szeretnék neki, de ilyet nem lehet játszani úgy, hogy mindkettőnknél lakótársak vannak.

– Nem gondoltatok még arra, hogy összeköltözzetek?

– Majd egyszer. Szóval kölcsön adod a lakást is?

– Persze. Akkor majd sokáig maradok Vica néninél – nevettem rá és kihalásztam a lakáskulcsomat a táskámból. Szilvi kezébe nyomtam.

– Köszi, ezer hála.

– Szívesen. A jelmez a komód alsó fiókjában van.

– Nem láttalak kimenni, ebédelni. Kimegyünk? Én se voltam és most éhes vagyok.

– Kimehetünk, de nem biztos, hogy eszek.

Átsétáltunk a kifőzdébe, közben pedig arról beszéltünk, hogy Betti a múlt heti beégése óta nagyívben kerül minket. Ahogy beléptünk a kifőzdébe, fura illat csapta meg az orromat. El is fintorodtam.

– Fúj, mi ez a szag?

– Miféle szag? – kérdezte Szilvi. – Én semmi különöset nem érzek.

A pultnál állva válogattunk az ételek közül, de nem volt ínyemre egyik sem. Végül egy üveg ásványvízzel leültem Szilvi mellé, aki jóízűen lakmározni kezdett.

– Te nem eszel semmit? – kérdezte furcsállva.

– Nem. Mostanság nincs étvágyam. Rossz a gyomrom.

Miután visszatértünk a céghez, a munkába merültünk. Szilvi még beköszönt, mielőtt elindult volna. Kívántam, hogy érezzek jól egymást.

Ahogy lejárt a munkaidőm, összeszedelődzködtem és én is útnak indultam. Már nem is ringattam magam abban a hiú reményben, hogy Tamás beállít hozzám és minden újra jó lesz. Körülbelül egy óra múlva már Vica néni ajtajában álltam.

– Kedveském, hát te hogy kerülsz ide?

– Csókolom, Vica néni, bejöhetek?

– Hát hogyne! Gyere, gyere!

Beléptem és követtem az öreg hölgyet a nappaliba. Leültetett és kínált mindenfélével, de alig fogadtam el valamit. Nem tudom, mi volt velem, de úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon, vagy ha le is menne, azt nagyon hamar viszont látnám. Beszélgetni kezdtünk, kérdeztem tőle, tud e valamit Tamásról, mert én két napja nem tudok vele beszélni és már nagyon aggódom. Vica néni is csak annyit tudott, hogy ma kimondták a válást.

– Én ezt sem tudtam – mondtam szomorúan.

– Tamásnak biztos jó oka volt, talán sok dolga volt, téged akart kímélni, nem tudom, majd elmondja. Nem akarsz hazamenni, kincsem? Hátha otthon vár.

– Nem tudok. Kölcsönadtam egy barátnőmnek a lakásomat ma estére. Maradhatok még egy kicsit?

– Persze, addig maradsz, ameddig jól esik.

Beszédbe elegyedtünk, egészen sokáig és már fél tíz elmúlt, mire haza indultam. Taxit hívtam, azzal viszonylag gyorsan hazaértem. A lakásban egy doboz bonbon várt és hatalmas mosolygós arcocskák egy papírlapon. Szilvi és Gergő hagyták itt. A lakást kiszellőztették, az ágyneműt lehúzták.

Rendes tőlük.

Vacakul voltam, lezuhanyoztam és beestem az ágyba.

Reggel pocsék napra ébredtem. Péntek volt és remegett a gyomrom. Egy kávét bírtam csak leerőltetni a torkomon, majd felöltöztem és munkába indultam. Szilvi boldog mosollyal az ajkán üdvözölt és hálásan nyomta a kezembe a lakáskulcsomat.

– Köszi mindent! És neked hogy telt az estéd?

– Vica néninél voltam, aztán hazamentem, lezuhanyoztam és elaludtam.

– Megtudtál valamit?

– Csak hogy kimondták a válást.

– Ez tök jó!

– Lehet, de nem az volt neki az első, hogy felhívjon és elmondja. Nem is üzent.

– Majd keresni fog!

Nagyot sóhajtottam és megfogtam az asztal szélét.

– Mi a baj? Elsápadtál.

– Nem tudom. Megszédültem.

– Beteg vagy?

– Ugyan! Én soha nem vagyok beteg – ültem le a székemre.

– Hozzak valamit a büféből?

– Isten ments! Kajára gondolni se tudok.

– Szilvi! Csörög a telefonod! – kiabált be az ügyfélszolgálatról Hédi.

– Megyek. Minden rendben? – kérdezte tőlem.

– Persze, menj csak!

Délig fel sem keltem a székemből. Ha akartam volna, se tudtam, gyengének éreztem magam. Ebédre hozattam Szilvivel egy könnyű salátát és leerőltettem a torkomon. Mielőtt elindultam volna Norbihoz, még felhívtam Adélt, hogy megkérdezzem, Tamás bent van e.

– Nincsen, és nem is elérhető.

– Ezt hogy érted?

– Nem tudom. Csaba, a pénzügyi igazgató reggel idejött és szólt, hogy Tamás nem jön be ma.

– Köszi, Adél – feleltem lesújtva, majd letettem a telefont, mielőtt Adél kérdezősködött volna.

Elvonszoltam magamat Norbihoz, és valahogy túléltem azt az egy órát, majd utána még kábé hármat, de aztán bedobtam a törölközőt és hazamentem. Otthon letusoltam, főztem egy nagy adag húslevest és bevackoltam magam a tévé elé. Nem akartam gondolkodni, csak túlélni. Este hívott anyukám, hogy melyik nap megyünk ebédre hozzájuk.

– Anya, ez a hétvége nem jó. Benyaltam valami vírust, itthon nyomom az ágyat.

– Azonnal indulok hozzád.

– Nem kell, anya, nagylány vagyok.

– De ki fog főzni neked húslevest?

– Már főztem magamnak.

– Tamás ott van veled?

– Nincs. Hazaküldtem, nem akarom, hogy elkapja – hazudtam.

– Holnap felhívlak, rendben? Pihenj sokat!

– Úgy lesz.

És pihentem is, egész hétvégén. Mást se csináltam. Levest ettem, aludtam, hánytam. Vasárnap Szilvi meglátogatott és hozott nekem ebédet.

– Basszus, nagyon rosszul nézel ki! Szerintem holnap ne gyere dolgozni.

– Nem tehetem, muszáj mennem. Millió dolgom van és látni akarom Tamást.

Hétfő reggelre valamennyire összekapartam magamat. Nem állítom, hogy a toppon voltam, de a hétvégéhez képest jobban éreztem magam. Én naiv, egész délelőtt vártam, hogy majd lejön hozzám és beszélünk, de nem jött, így Norbi után összeszedtem minden erőmet és felmentem hozzá.

– Bent van – válaszolt Adél a kérdésemre. – De pokoli rosszkedve van. Mi történt? Összevesztetek?

Nem reagáltam Adél kérdésére, csak bekopogtam az ajtaján. És valóban. Úgy dörrent ki, hogy szabad.

– Bejöhetek? – dugtam be a fejemet az ajtón, ám megijedtem a tekintetétől. Szemei szikrákat szórtak.

Beléptem és becsuktam az ajtót. Rémes érzés kerített hatalmába. Szinte éreztem a belőle áramló megvetést, gyűlöletet.

– Mi történt? – kérdeztem tőle, miután egy nagyot nyeltem.

– Nem értem a kérdést.

– Tamás, lassan egy hete kerülsz engem. Mi a fene történt?

– Ezt neked kéne tudnod.

– Nekem? – keltem ki magamból. – Te most hülyének nézel?

– Én? Talán inkább te engem, nem? – sziszegte olyan dühvel a hangjában, mint mikor Judittal beszélt.

– Te most mi a jó büdös francról beszélsz? Te tűntél el! Múlt hét kedd óta nem tudom, mi van veled.

– Nem is érdekelt annyira, kerestél mást!

– Mi van? – hőköltem hátra, miközben ezerrel próbáltam leküzdeni a hányingeremet.

– Tűnj el! Nem akarlak látni! – ripakodott rám.

A hangjai, a szavai olyan fájdalmasan érintettek, hogy reszketni kezdtem. Addig is forrónak éreztem magam, de akkor szinte lángra kapott a testem.

– Ezt most nem mondod komolyan!

– De! Nagyon is komolyan mondom! Minden nő egyforma! Te sem hazudtoltad meg magad! Ugyanolyan ribanc vagy, mint a kedves exnejem!

– Hogy mondhatsz nekem ilyeneket? – törtem darabokra erősen kapaszkodva az egyik szék támlájába.

– Hát így! Tűnj el! – mutatott az ajtó irányába. – Menj már! – ordított rám.

Összerezzentem. Hitetlenkedve néztem rá, nyelni kezdtem a könnyeimet, majd lassan kibotorkáltam az irodájából. Szerencsémre Adél nem volt a helyén. Felhívtam Szilvit Adél belső telefonjáról. Kértem, hogy hozza fel Tamáshoz a cuccaimat. Pár perc múlva már ott is volt. Amikor meglátott, azonnal a segítségemre sietett. Szinte a karjaiba zuhantam.

– Liza! Úristen, Liza, mi történt?

– Kísérj ki, kérlek! Haza kell jutnom!

– De hát…

– Siessünk!

Szilvi kitámogatott a bejárat elé, hívott nekem egy taxit és betuszkolt.

– Menj vissza dolgozni!

– Összeszedem a cuccom és megyek utánad.

– Dehogy jössz! Helyettesíts és mondd meg a nagyfőnöknek, hogy betegszabira megyek.

– Megijesztesz!

– Kérlek, csináld, amit mondtam.

Csak akkor zuhantam össze teljesen, amikor egyedül maradtam a lakásomban. A padlóra omolva sírtam és ordítottam a fájdalomtól, képtelen voltam elhinni, amiket Tamás mondott nekem. Ribanc? Én? De hát miért? A szívem, a lényem, a testem részeire szakadt, valami nagyon eltört bennem…

A következő két napban nem voltam elérhető. A telefonomat nem vettem fel, a lakás ajtaját magamra zártam és zokogva feküdtem hol a kanapén, hol az ágyon, hol az erkélyen. Egyedül a szüleimnek vettem fel a telefont, de nekik is csak azért, hogy eszükbe ne jusson eljönni hozzám.

Szerdán este Szilvi és Gergő dörömböltek az ajtómon.

– Liza! Engedj be minket!

– Jól vagy, Lizi? Válaszolj! Én komolyan rád töröm az ajtót, ha nem nyitod ki.

Kelletlenül felálltam, megtöröltem az orromat, majd az ajtóhoz mentem és kitártam. Döbbenten néztek rám.

– Szent ég, Lizi! Mi történt? – lépték át a küszöböt, majd követtek a nappaliig.

Lehuppantam a kanapéra, Gergő elém térdelt, Szilvi pedig mellém ült.

– Mi történt köztetek? Tamás elviselhetetlenül viselkedik a cégnél. Pontosan olyan, mint régen volt. Durva, undok, mindenki fél tőle. Te pedig itt vegetálsz!

– Nem érdekel, mi van vele! Egy barom!

Szilvi és Gergő egymásra néztek, majd türelemmel vártak, amíg megnyílok. Addig Gergő kinyitotta az ablakot, Szilvi pedig a mosogatóba tette a lakásban szanaszéjjel hagyott kávésbögréket.

– Azt mondta, ribanc vagyok és elküldött.

– Micsoda? – állt föl hitetlenkedve Gergő. – Hogy merészelte? Mire föl?

– Fogalmam sincs!

– De hát… én ezt nem értem, hát nem ő tűnt el? – kérdezte Szilvi.

– Nem te állsz egyedül értetlenül a dolgok előtt – sóhajtottam, majd megpróbáltam kényelmesebben ülni a kanapén.

– Nagyon rosszul nézel ki, Liza! – súgta jó szándékúan Szilvi.

– Tudom.

– Mi a terved?

– Nem tudom, vegetálni szeretnék még…

– Azt nem teheted.

– Én is tudom, nagyon sok dolgom lenne.

– Össze kell szedned magad.

– Megpróbálom. Talán holnapra jobban leszek. Ez a vírus is a legjobbkor jött.

– Nem vagy lázas? – fogta meg a homlokomat Gergő.

– Nem hiszem vagy már nem – vontam meg a vállam.

– Szeretnéd, hogy itt maradjunk? Esetleg főzzünk neked egy kis levest?

– Nem is tudom. Valami könnyűt ennék.

– Mi van itthon?

– Semmi.

– Hát akkor rendelünk valamit.

Gergő már intézte is és szerencsére hamar meg is érkezett. Sajtos brokkoli krémlevest rendeltek nekem. Lassanként be is kanalaztam, ám amikor megéreztem Gergő rántott csirkemáj falatkáit, fölfordult a gyomrom. A szám elé kapva a kezemet rohantam ki a wc-re.

Amikor megkönnyebbült a gyomrom, megmostam az arcomat és visszamentem az aggódó arccal ülő Gergőhöz és Szilvihez.

– Jobban vagy? – kérdezte Gergő.

– Egy kicsit – vackoltam be magam újra a kanapéra.

Ők az étkezőasztaltól néztek rám gyanakvó ábrázattal.

– Most miért vágtok ilyen arcot?

Szilvi nagyot sóhajtott, majd megvakarta a homlokát.

– Édesem… ezek a rosszullétek, hányinger, szédülés… szóval nem lehetséges?

– Micsoda? – néztem rá értetlenül.

– Nem vagy terhes?

– Mi? – kerekedtek ki a szemeim. – Dehogy! – háborodtam föl.

– Nem elképzelhető?

– Nem! – vágtam hozzájuk. – És most ne haragudjatok, de muszáj zuhanyoznom, lefeküdnöm, holnap nehéz napom lesz.

Befejezték a vacsorát, elpakoltak maguk után és magamra hagytak. És tényleg úgy volt, ahogy mondtam, lezuhanyoztam, hajat mostam, egyáltalán emberi külsőt varázsoltam magamnak és lefeküdtem aludni. Szánt szándékkal nem gondoltam arra, amit Szilvi felvetett. Nem lehetek terhes, úgyhogy ezen kár is morfondíroznom. Próbáltam volna trenírozni magam, felkészíteni a holnapra, de rögtön elaludtam, ahogy befeküdtem az ágyba.

Mindentől függetlenül a reggelt kiadós hányással kezdtem. Összekapartam magam, felöltöztem és kisminkeltem magam. Ez most több időt vett igénybe, nem akartam, hogy mindenki a sápadtságommal legyen elfoglalva.

Lassan, de biztosan haladtam a cég felé. Az előtérben mindenki kedvesen érdeklődött a hogylétem felől. Mosolyt erőltetve magamra köszöntem mindenkinek. Az irodámba érve Szilvi követett és amint leültem, aggódva megkérdezte:

– Láttad már?

– Még csak most értem be.

– Adél azt mondta, pocsékul néz ki.

– Nem érdekel. Felőlem fel is fordulhat.

Összehúztam a szemem és köhintettem.

– Hányingered van?

– Egy kicsi.

– Szerintem tesztet kéne csinálnod.

– Nem kell tesztet csinálnom. Nem vagyok terhes.

Azzal a monitorba merültem, ezzel jelezve Szilvinek, a részemről befejeztem a társalgást. Bólintva magamra hagyott.

Rengeteg munka szakadt a nyakamba. Alig láttam ki belőle. Gőzerővel vettettem bele magam, ez szerencsére elterelte a figyelmemet az enyhe rosszullétekről, hányingerről. Ebédelni se volt időm, bár nem is akartam enni. Fél egy körül felálltam és átsétáltam Norbihoz. Nagyon meglepődött, amikor meglátott.

– Neked nem otthon kéne pihenned?

– Már jól vagyok.

– Biztos?

– Persze. Lehetne, hogy amíg be nem pótolom az elmaradásaimat, csak napi fél órát segítek neked?

– Természetesen – bólintott meglepetten, majd gyanakodva megkérdezte: – Biztosan jól vagy?

– Jól, kösz.

Azzal leültem mellé és dolgozni kezdtünk. Nagyjából harmincöt perc múlva felálltam és kisétáltam. Az előtéren áthaladva megpillantottam Tamást, ahogy a büfé felé indult. Elfordítottam a fejem és visszamentem az irodámba. Remegve ültem le a székemre.

 Ez az! Erős leszek, nem mutatom, mennyire fáj! Elfelejtem ezt a szemétládát! Istenem, hogy tudtam elhinni neki, hogy számíthatok rá!?

Azon a héten nem találkoztam vele. Egy pillanatra sem. Kerültem a büfét is, a lányokkal hozattam kávét, és ha a gyomrom engedte, Szilvi hozott nekem a kifőzdéből ebédet. Péntekre bepótoltam minden elmaradásomat, teljesen rendben voltam. Szinte vállon veregettem magam, amiért ilyen gyorsan behoztam magam.

A hétvégén bedobozoltam Tamás minden nálam maradt holmiját és kitakarítottam a lakást. Vasárnap estére egészen jól éreztem magam, azt hittem, vége, kihevertem ezt a vírusnyavalyát, ám a hétfő reggelt megint csak hányással kezdtem. Nagy nehezen azért elkészültem és be is verekedtem magam a céghez. Leültem az irodámba és azzal az elhatározással kezdtem neki a napnak, hogy ma innen fel nem állok. Persze, ez nem volt kivitelezhető.

Délelőtt Csaba trappolt be az irodámba. A kezében lévő papírhalmazba bámulva rontott be az ajtón.

– Liza, megnéznéd nekem ezeket az… – nézett föl rám. – Szent ég! Jól vagy? – döbbent meg a kinézetemen.

– Jól, köszi.

– Ne mondd már! Olyan fehér vagy, mint a fal, a szemeid pedig…

– Kutya bajom – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

Csaba elhúzta a száját, majd megfordulva becsukta az ajtót és leült velem szemben.

– Liza, mi a baj?

– Semmi.

– Ezt nem veszem be. Tamás is ugyanezt mondja.

– Pedig ha valakinek, akkor neki tudnia kell. Rajta kívül senki sem tudja.

– Nem értelek.

– Fogalmam sincs, Csaba! Érted? Fogalmam sincs, mi a baja! Eltűnt, nem hívott, nem írt, nem jött. Aztán amikor kérdőre vontam, lekurvázott és elküldött! – fakadtam ki, majd a kezemet a számra szorítottam és arra koncentráltam, hogy leküzdjem a hányingeremet.

– Rosszul vagy? – hajolt hozzám közelebb.

– Nem, most már jobb – dőltem hátra a székembe és vettem mély levegőt.

– Elküldött?

– A hangsúly inkább a kurván van – húztam el a számat.

– Mikor történt ez?

– Egy hete.

– Múlt hét hétfőn?

Bólintottam.

– Előtte héten pénteken nem jött dolgozni, ugye?

– Azt hiszem – emlékeztem vissza rá, amikor Adél közölte velem, hogy Tamás nem jött be dolgozni.

– Akkor volt olyan kegyetlenül másnapos – morfondírozott Csaba.

– Másnapos? – ismételtem.

– Igen. Péntek hajnalban felhívott, olyan három körül. Kérte, hogy menjek érte és vigyem haza. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Hazavittem, de nem tudtam belőle kiszedni semmit. Lefeküdt, én pedig szóltam a cégnél, hogy nem fog dolgozni aznap. És most azt látom, hogy ugyanúgy begubózott, nem mond semmit, nem nevet, kedvetlen és…

– Csaba! Rohadtul nem érdekel, érted? Mindenféle magyarázat nélkül szakított velem – pattantam fel a székből, majd azonnal meg is kellett kapaszkodnom az asztal szélébe. Csaba is felállt és megfogta a karom.

– Szédülsz?

– Csak egy kicsit.

– Talán leesett a vérnyomásod? Enned kéne valamit. Vagy hozzak egy kávét?

– Isten ments! A gondolatától is hányok.

Csaba felvont szemöldökkel nézett az arcomba. Óvatosan leültem a székembe és behunytam a szemem. Megválaszoltam a fel nem tett kérdését.

– Nem vagyok terhes.

– Biztos?

– Szilvi is ezzel cseszeget, de tutira nem.

– Nézd, nekem két gyerekem van és tudom, milyen az első pár hét.

– Lehet, de én akkor sem vagyok terhes.

Megvonta a vállát, majd leült, hosszasan figyelt, majd egyszer csak megszólalt.

– Beszélnetek kéne.

– Én biztosan nem fogok odamenni hozzá.

– Akkor meddig akartok szenvedni?

– Ki szenved? Én nem.

– Liza!

– Csaba, vége! Érted? Ő szakított, én pedig nem fogok könyörögni! Inkább azt mondd, minek nézzek utána! – vettem fel a papírokat az asztalról.

Csaba elhúzta a száját, majd elmondta, miért is jött. Pár perc múlva pedig el is hagyta az irodát.

A munkanapok lassan, egyformán teltek. A menetrend változatlan volt. Dolgoztam, amennyit csak a rosszulléteim engedtek. Éjjel pedig aludtam, amennyit tudtam. Bár ez vajmi kevés volt, hiszen az egész napos helytállás, az, hogy mutatom, hogy nem fáj, hogy nem hiányzik, hogy nem érdekel, a nap végére kikészít, így már szinte csak úgy tudok elaludni, hogy álomba sírom magam.

Szerdán volt az első alkalom, hogy összefutottunk. Csak egy másodpercre néztünk egymásra, majd mindegyikünk elrohant az ellenkező irányba.

Csütörtökön reggel az előtérben találtam a lányokat, ahogy beszélgetnek. Halkan rájuk köszöntem.

– Hogy vagy? – kérdezte Szilvi.

– Jól – hazudtam.

Mindegyikük szánakozva nézett rám, majd belépett Tamás a kapun és sietve elhaladt mellettünk. Valóban ő is sápadt volt és dühös. Egy másodpercre egymásra néztünk, majd elfordítottuk a fejünket. Köszönés nélkül robogott el mellettünk.

– Ne nézzetek így! – parancsoltam a lányokra.

– Liza, mi történt köztetek? – kérdezte Adél. – Rossz rátok nézni.

– Semmi.

– Ne mondd ezt! Tamás rosszabb, mint az elmúlt években bármikor. Félek tőle és komolyan gondolkodom a felmondáson.

– Sajnálom, Adél! Nem tudok mit mondani. Vége, és nem miattam.

– Vége? – ismételték megdöbbenve.

– Nem akarok beszélni róla – szereltem le őket a további kérdéseik előtt, majd besiettem a mosdóba.

Szerencsére egyikük sem követett. Eszükbe se jutott.

Délután volt egy vezetőségi tárgyalás. Isten csapásának éltem meg. Tudtam, hogy Tamás mellett kell ülnöm és nem tudtam, hogyan fogom elviselni a közelségét.

Miután Norbival végeztünk aznapra, aki nem mulasztotta el felhívni a figyelmemet rá, hogy vannak más férfiak is a világon, elindultam a tárgyaló felé. Útközben a mosdóban felfrissítettem magam. Már egész rutinosan kezeltem a hányingeremet. Amikor beléptem a tárgyalóba, már nagyon sokan voltak, esélyem se volt nem a szokásos helyemet elfoglalni. Kénytelen voltam Tamás mellé ülni. Csaba kíváncsian pillantott ránk. Igyekeztem figyelni az elhangzottakra. Ám öt perc elteltével rájöttem, ez nem fog menni. Pokol volt. Sőt! A poklok pokla. Semmi nem jutott el a tudatomig, zavaros gondolatokkal ültem Tamás mellett, és egyik pillanatban az egyik karfára a dőltem, a másikban a másikra. Hol villódzó karikák táncoltak a szemem előtt, hol zúgott a fülem. Olyan erővel dolgozott bennem a düh, a méreg, hogy éreztem lángolni a testem. Bármennyire is nem akartam Tamásra figyelni, de rajta is észrevettem ugyanezeket a jeleket. Ugyanúgy képtelen volt egyhelyben ülni, láttam a kezét ökölbe szorítani, köhécselt és én úgy rákiabáltam volna, hogy a mi fenét dühöng itt, mire föl mérges, mikor ő volt az, aki tönkretett mindent. Mindent, ami köztünk éppen csak kialakult. Mindent, ami szép volt, ami életemben először jó volt.

Eltelt egy óra és alig jegyeztem meg valamit abból, amiről szólt a megbeszélés. Még szerencse, hogy nem voltam érintett, csak résztvevő. Amint vége lett, elindultam az irodába, ám közben megálltam a büfében, hogy vegyek egy kis üveg ásványvizet. Próbáltam közben lenyugtatni a felborzolt idegeimet és uralkodni a hányingeremen. Ahogy megfordultam a pultnál, Tamást és Csabát láttam bejönni. Villámgyorsan az ott kávézó Szilvihez és Adélhoz léptem. Mosolyogva fogadtak.

– Jól érzed magad? – kérdezte Szilvi.

– Nem.

Mindhárman láttuk, ahogy Tamás és Csaba egy-egy csésze kávéval leül a büfé távolabbi sarkába. Le nem vették a szemüket rólam.

– Miért bámulnak? – tette fel a kérdést Adél.

– Gondolom, Csaba győzködi, hogy beszéljen velem. Engem is meg akart győzni.

– Hasznos lenne – jelentette ki Szilvi, majd a szájához emelte a csészéjét.

Előbb csak a kijelentése miatt fintorodtam el, majd az orromba szállt a kávéjának illata és abban a percben nem voltam benne biztos, hogy le tudom küzdeni a hányingerem. A vizespalackot Adél kezébe nyomtam, és kapkodva a lábaimat a mosdó felé siettem. Szilvi és Adél utánam szaladtak és hallottam azt is, amikor bejöttek az előterébe. Amikor megkönnyebbült a gyomrom, Szilvi megszólalt.

– Minden rendben?

Közben hallottam, hogy mások is bejöttek a mosdó előterébe.

– Van kávé nálad? – köhögtem még egy kicsit, majd lehúztam a wc-t.

– Nincs. Mióta vagy rosszul a kávétól?

– Pár napja.

– Szívem, ez már komolyan nem vicces. Orvoshoz kell menned.

– Semmi bajom.

– Ne mondd már! Napok óta szédülsz.

– Mert nincs étvágyam.

– Ájuldozol.

– Mert alacsony a vérnyomásom.

– Érzékeny vagy a szagokra.

– Mert rossz a gyomrom.

– És hánysz…

– Ez egy ilyen vírus!

– Szerintem ez nem vírus – hallottam Csaba hangját.

– Már elnézést, de ez egy női mosdó – mondtam, miközben kiléptem a wc fülkéből, ám azonnal belém fagyott a szó, mert Csaba mellett ott állt Tamás is.

– Te meg mit keresel itt? – néztem szúrósan rá, miközben a mosdókagylóhoz sétáltam.

Tamás zaklatottan nézett a tükörképemre.

– Terhes vagy? – mennydörgött a hangja.

Megengedtem a csapot és kézmosás közben vetettem oda neki a választ.

– Nem!

Elvettem Adéltól az ásványvizemet és lassan kortyolgatni kezdtem.

– Akkor mik ezek a rosszullétek?

Egy csepp gyengédség sem volt a hangjában. Nemcsak az én hátam borsódzott a rideg hangtól.

– Mit érdekel az téged?

– Liza, ez komolyan nem vicces! – szólt közbe Csaba. – Mielőbb el kell menned orvoshoz, ha terhes vagy és ennyit hánysz, ki fogsz száradni. Veszélyes lehet neked és a babának is.

– Itt nincsen semmilyen baba! Nem vagyok terhes! – ordítottam szinte magamon kívül egyesével kihangsúlyozva a szótagokat.

– Miért vagy olyan biztos benne?

– Kizárt, hogy terhes legyek. Fogamzásgátlót szedek. Minden nap, mindig ugyanabban a percben, szigorúan betartva, soha ki nem hagyva.

– Ugye, tudod, hogy ha kihányod, nem ér semmit?!

– Amíg kellett, addig védett. Azóta hányok, amióta… – és Tamásra néztem, de ő előbb csak idegesen megtörölte a homlokát, majd szó nélkül kirontott a mosdóból.

Csaba halkan megjegyezte, hogy szerinte csináljak egy tesztet, soha nem véd semmi száz százalékosan, majd követte Tamást.

Adél és Szilvi visszakísértek az irodába, majd visszatértek a helyükre. Leültem a székembe és lehunytam a szememet. Próbáltam egyenletesen lélegezni és ott és akkor először elgondolkodni a lehetőségen, hogy valóban terhes vagyok, bár az első reakcióm még most is a teljes tiltás volt. Egy kisbaba! Ne! Abszolút nem akartam. Életemben nem gondoltam még soha a gyermekvállalásra. Még akkor sem, amikor Tamással mélyült a kapcsolatunk. Arra a gondolatra meg, hogy egyedül kell felnevelnem, egyesen kivert a víz. Szerencsére csörgött a telefonom, így ez kis időre felejtetett velem mindent, de amikor a munkaidőm lejárta után hazafelé tartottam, újra felvetődött bennem a gondolat, hogy babát várhatok e. Amikor hazaértem, eszembe jutott, hogy megállhattam volna egy gyógyszertárnál és vehettem volna egy tesztet, de akkor már nem volt kedvem elmenni otthonról. Lezuhanyoztam, próbáltam enni pár falatot, majd főztem egy kanna citromfű teát és bevackoltam magam a kanapéra. Éppen csak elkezdtem nézni egy filmet, amikor kopogtak az ajtón. Felsóhajtva a dohányzóasztalra tettem a bögre teámat, majd az ajtó felé sétálva megkérdeztem, ki az.

– Én – hallatszott Tamás hangja.

– Tűnj el! – ez volt az első reakcióm.

– Engedj be!

– Eszem ágában sincs – kiáltottam ki, majd visszaültem a kanapéra.

Nem szólalt meg újra, helyette viszont pár másodperc múlva a kulcsával kinyitotta az ajtót. Felháborodva kiáltottam rá.

– Ezt mégis hogy képzeled? Azonnal add vissza a kulcsomat és tűnj el innen!

A konyhapultra dobta a kulcsot, majd közelebb lépett. Se a tekintetében, se a mozdulatában nem volt semmi gyengédség, semmi aggódás. Egy gyógyszertári papírtasakot nyújtott felém.

– Mi ez?

– Egy terhességi teszt. Azt akarom, hogy megcsináld. Most.

– Nekem te nem parancsolsz, tűnj el a lakásomból!

– Eltűnök, amint megcsinálod a tesztet!

– Arra várhatsz! – horkantam fel, majd lehuppantam a kanapéra és ügyet sem vetve rá, néztem a filmet.

Nem tágított, leült a konyhapulthoz és bámult rám. Idegesített, egyre jobban, pedig igyekeztem nem törődni vele, gondoltam, majd csak megunja. Eltelt körülbelül húsz perc és még mindig ott ült.

– Egész éjjel itt akarsz lebzselni? – kérdeztem dühösen.

– Csak amíg meg nem csinálod a tesztet!

– Csak ha elmondod, miért szakítottál velem!

Hosszú-hosszú másodpercekig néztünk egymással farkasszemet. Gondolatban egészen máshol jártunk. A lakásom nagyon sok boldog pillanatnak volt tanúja és bár egyikőnk sem ismerte be, de beleborzongtunk, ha csak az jutott eszünkbe, hogy mi minden történt a konyhapulton, a kanapén, a falnál, az erkélyen vagy épp a hálóban.

És akkor jött. Gyomorremegés, majd az inger. Felugrottam és futni kezdtem a fürdő felé. Leroskadtam a wckagyló elé és vártam, hogy könnyebb legyen, de a gombóc egyre erősebb lett csak. Nyeltem és pihegtem. Végül a kagyló mellé omolva lihegtem a gyomrom megpróbáltatásától. Tamás mögöttem állt. Az apró kis tér visszhangzott a zihálásomtól, majd a fájdalmas sóhajomtól.

– Miért nézel rám ilyen megvetően?

Nem érkezett válasz.

– Miért viselkedsz így velem?

Tamás egy másodpercre megremegett, majd újra csak felém tartotta a papírtasakot.

– Kérlek, csináld meg a tesztet! Tudnom kell…

Sírni lett volna kedvem, nem pedig egy pálcára pisilni, de azt akartam, hogy eltűnjön, hogy magamra hagyjon, így kikaptam a kezéből a tasakot és kiküldtem a konyhába. Halkan húzta be maga után az ajtót. Miután feltápászkodtam a földről, kibontottam a dobozt és elolvastam a tennivalókat. Életemben nem csináltam még soha terhességi tesztet. Miután átfutottam a sorokat, mindent pontosan úgy csináltam, ahogy kellett, majd letettem a mosógép tetejére a tesztet, én pedig felöltöztem és megmostam a kezemet és az arcomat. Megtörölköztem, majd ránéztem a pálcára.

Mennyit is kell várni az eredményig?

Felemeltem a használati útmutatót. Három perc. Abból másfél már biztos eltelt. Néztem a tesztet, érzéketlenül, bambán. Végül hatalmasat sóhajtottam. Köhintettem, majd kiléptem a fürdőből. Tamás a konyhában járkált fel és alá. Amikor meglátott a teszttel a kezemben, megállt és felém lépett.

– Megcsináltad? – kérdezte.

– Meg – mondtam, majd a kezébe nyomtam a tesztet.

Tamás türelmetlenül fordította a tesztkazettát maga felé.

– Negatív – bökte ki csalódottan.

– Az – feleltem karbafont kezekkel. – Mondtam, hogy nem vagyok terhes.

Csendben, zavartan bólintott, majd visszaadta a tesztet és elhagyta a lakásomat.