Vágykeltők - Utolsó dupla rész

Az első, ami átfurakodott a révületem eszméletlenségén, hangfoszlányok voltak. Pontosabban zene, régi, ósdi… recsegett. Amikor már tisztulni kezdett a tudatom, egy francia sanzont ismertem fel benne. Összehúztam a szemöldökömet, ahogy a fejem belesajdult az első mozdulatomba. Óvatosan próbáltam kinyitni a szemem, de nem sikerült, erős fény vakított. A kezemmel eltakartam a szemeimet és megpróbáltam ülésbe húzni magamat. Hunyorogva kényszerítettem a pilláimat a kinyílásra. Pislogva néztem körül. A francia hangok egyre inkább sértették a fülemet. Mintha hangosabbak lettek volna. Sikerült felülnöm.

Egy ágyon voltam. Rózsaszínű ágytakaró gyűrődött be a testem alá. Még mindig a fekete babydoll volt rajtam, de a bilincsek már nem voltak a csuklómon és a selyemkendőmet sem láttam sehol. Lassan körbenéztem. Egy szobában voltam, amit éles fény világított meg. A berendezés és a dekoráció vintage stílusú volt. Halvány rózsaszín és halványzöld volt minden. Az ágyon kívül egy fotel, egy szekrény és egy könyvespolc alkotta a berendezést. Lecsúsztam az ágyról. A talpam vastag, puha szőnyegre ért. Úgy láttam, az egész padlót beborította a fehér szőnyeg. Hol a fenében lehetek? A szoba falait nem láttam, mintha a fényen túlra estek volna. Ijesztő volt és ettől a rinyáló sanzontól még inkább. Pedig alapjáraton semmi bajom nincs ezzel a zenével, de most annyira kísérteties volt, rossz érzésem volt tőle.

Mennyi idő telhetett el, mióta eszméletemnél vagyok? Miért nem jelentkezik? Biztos voltam benne, hogy az őrült kretén rabolt el. Bár akkor nem a plexikockában kéne lennem? Ki lehet ez? Miért vitt el? És egyáltalán fel fog tűnni valakinek a hiányom? Hogy fogok innen kijutni? Dávid! Igen, már biztos keres!

A gondolatra, hogy mennyire kétségbe eshetett Dávid, amikor megpillantotta az üres lakást, elszorult a gyomrom. Hirtelen még az eddiginél is jobban féltem. Visszamásztam az ágyba és bekucorodtam a takaró alá. Észre sem vettem, de potyogni kezdtek a könnyeim. Fogalmam sincs mennyi ideje lehettem már itt fogva tartva, de ha a kretén arra számít, hogy könyörögni fogok neki, hát nagyon téved!

Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, a sanzon hirtelen félbeszakadt és az éles, vakító fény is megszelídült. Akkor a lágyabb fényviszonyoknak köszönhetően megláthattam, hogy tulajdonképpen nem tévedtem nagyot, mert valóban a plexiben vagyok, csak most be van rendezve. Ez az őrült berendezte nekem! Hirtelen sikítani akartam, de akkor fel-villant a lila fény és megszólalt a géphang.

– Remélem, tetszik a szobád!

Nem válaszoltam, csak ültem az ágyon és a felhúzott térdeim mögül szuggeráltam a távoli lila fényt.

– Mindent megadok neked, amire csak szükséged van!

– Valóban? Nekem a szabadságom kell! Engedj el!

– Ezt nem teljesíthetem.

– Ki a fene vagy te? Mit ártottam neked? Miért nem hagysz békén? – fakadtam ki.

– Az vagyok, aki évek óta lesi minden kívánságodat, aki bármit megtenne érted…

– Akkor miért kínzol? Miért bántasz? Elraboltál! Ezt a törvény bünteti.

– Te az enyém vagy!

A hang türelmetlenné vált, dühössé.

– Az enyém!

– Nem vagyok a tied! – pattantam fel az ágy tetejére. – Dávidot szeretem és…

– Hallgass! – dörrent rám. – Hallgass! Az a fajankó meg sem érdemel téged!

– De hát te hoztál vele össze!

– Ez igaz, és hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, megengedem, hogy elbúcsúzhass tőle.

Hátborzongatóan nyugodtan ejtette ki a szavakat.

– Elbúcsúzni? Miről beszélsz?

Kárörvendő nevetés hallatszott, majd felvillant a fény egy kicsivel odébb, az én szobám mellett, egy az enyémmel szomszédos plexikockában.

Közel vagyok már – gondolta Dávid. Megnyugodott, amikor a telefonján látta a jeleket. Szépen mutatta helyet a GPS és már csak pár kilométer választja el a céltól. Persze, nagyon ideges volt Nóra miatt, nagyon féltette. Remélte, hogy nem fogja bántani. Ahogy tovább száguldott az úton, jobbra előtte az út mentén keresztbe fordult autó állt. Az aszfalt tele volt törmelékkel, darabokra tört alkatrészekkel.

Itt meg mi történt? Egy baleset. És én vagyok az első, aki ideért. A fenébe! Nem mehetek tovább. Segítenem kell! – gondolta és kelletlenül az út szélére húzódott.

Remélte, hogy semmi komoly és akkor folytathatja az útját. Leállította a kocsit és telefonjával a kezében kipattant belőle.

–­­ Hahó! Merre van? Minden rendben? – kiabált, miközben körberohanta a roncsot. Nem látott senkit. – Helló! – próbálkozott újra, majd megállt és körülnézett.

Sehol senki?

Benézett a kocsiba, nem látott benne senkit, bár már besötétedett, nagyon kellett fókuszálnia, hogy láthasson valamit. Felegyenesedett és már épp újra kiáltani akart, amikor tarkójába hatalmas, éles fájdalom nyilallt és ő úgy omlott össze a roncs autó mellé, mint holmi könnyelműen megépített kártyavár.

– Dávid! Dávid! – hallotta valahonnan nagyon messziről.

Valaki őt szólongatta. Megmozdította a fejét, de a finom mozdulat is óriás fájdalommal járt. Felszisszent és a tarkójára nyomta zsibbadt ujjait. Megpróbálta kinyitni a szemét, de egyelőre nem járt sikerrel.

– Dávid, ugye jól vagy? Nyisd ki a szemed, nézz rám, kérlek! Dávid!

Egy női hang egyre kétségbeesettebben szólt hozzá és a hang mellé ütemes tompa pufogás is társult.  

Mi a fene ez?

Fájdalmasan összegörnyedve az oldalára fordult és újra megpróbálta kinyitni a szemét. Résnyire sikerült. Homályosan látott, nagyon is homályosan. Egy nő ököllel ütött valamit maga előtt. Hosszú másodpercek kellettek neki, mire felismerte Nóra zokogó hangját. A szeme kinyílt és minden erejét összeszedve feltérdelt. Körbepillantott és megpróbálta értelmezni, amit látott. A döbbenet nem volt eléggé kifejező szó, ami eszébe jutott először a látképről, ami fogadta. Bár most látta először fényben úszni a plexit, a tenyere alatt érezte és pontosan tudta, hol van. Ám amikor megpillantotta a másikat, közvetlenül az övé mellett, és aminek falát Nóra ököllel csapkodta, miközben az ő nevét kiáltozta, nos, igen… a döbbenet nem elég jó szó rá. Nóra arca elgyötört volt, aggódó, szemei összehúzódtak, szája sírásra görbült. Fekete szatén fehérnemű volt rajta. Oda akart menni hozzá. Testének minden porcikája sajgott, és ahogy felállt, fájdalomnyilak sugárzottak minden izmába. Mégis feltápászkodott és a két plexi közös falához evickélt.

– Jól vagy? – kérdezte Nórától.

A nő csak hevesen bólogatott. Tenyerét a plexire fektette és Dávid is az ő plexijének falára nyomta a kezét. Felpillantva meglátta Nóra kockájának berendezését. Tágra nyílt szemekkel figyelte meg az aprólékosan elrendezett holmikat.

Ez nem normális!

– Bántott téged? Hogy kerültél ide? – kérdezte hirtelen tőle Nóra.

Dávid megrázta a fejét, majd nyugtatni próbálta az ijedt nőt.

– Az a fontos, hogy most már itt vagyok veled és nem hagyom, hogy ez az idióta bántson! Megmutatta már magát neked?

Nóra épp a fejét készült megrázni, amikor mögüle lassú, ütemes tapsolás hallatszott. Mindketten a hang irányába néztek. Nóra kockájának sötét sarkából egy fekete ruhába öltözött alak lépett elő. Fejét fekete kapucni takarta. Komótosan sétált feléjük, miközben hátborzongatóan csapkodta össze tenyereit. Nóra olyan ijedten vágta hátát a falnak, hogy még Dávid plexije is beleremegett.

– Gratulálok, sikerült összerakni a képet! – szólt a kapucni alól egy dühös ugyanakkor csúfondáros hang.

Nóra hátranézett Dávidra a válla fölött.

– Igen, a kedves borászod már rájött. Arra is, amire te hosszú évek alatt sem voltál képes! – kiáltotta az alak, majd lerántotta a fejéről a kapucnit.

Nóra felsikoltott.

A szívem majd kiverte a mellkasomat, nem hittem el, amit láttam pontosabban, akit láttam.

– Nem hiszel a szemednek, igaz? – húzta el gúnyosan a száját. – Arra gondolsz, de hát hogyan, mikor és miért?

– Csak a miért érdekel – préseltem ki magamból.

– Tényleg nem tudod? – nézett a szemembe. – Ugyan, Nóra, butácska vagy, de nem ennyire! Bizony, butácska! – lépett felém. Még inkább a falnak nyomtam a hátam, pedig már nem volt hova hátrálnom.

– Pedig minden olyan nyilvánvaló volt, nem? – tett egy lépést oldalra, majd nem messze tőlem sétálni kezdett föl s alá. – Nem raktad össze? A rozé, az ájulások, a kocka… mindig ugyanaz… tényleg nem?

Gondolatban elkezdtem visszapörgetni a kockák és az autós kalandunk előtti monumentumokat. És valóban! Mindhárom előttiben egy volt a közös. A rozé! Hogy nem jöttem rá erre korábban? De nem, várjunk csak!

– Utolsó alkalommal Dávid nem ivott a rozéból – szólaltam meg halkan.

Gúnyosan felnevetett.

– Ez igaz. Ásványvizet ivott, amit én hoztam neki – látta rajtam, ahogy felvillan előttem a kép és igazat adok neki. – Ennyire amatőrnek nézel?

– Honnan tudtál a blogról?

– Ó, hát az egy vicces történet! – vinnyogott. Bevallom, még inkább kezdtem félni tőle. – Egyszer tönkrement a laptopod, emlékszel? Ki csinálta meg?

– Te – leheltem magam elé visszaemlékezve. Basszus, tényleg!

– Csak belepillantottam a böngészési előzményekbe és tádám! Máris kiderült, hogy a felszín alatt milyen kis lotyó vagy!

– Fogd be a szád! Hogy merészelsz így beszélni róla!? – ordította a hátam mögül Dávid, miután teljes erejéből a plexibe bokszolt.

Hátrasandítottam, ugyanakkor láttam a sötét alakot felém rontani. Gyorsan, dühösen. Felkiáltottam.

– Levente!

A plexi a testem körül beleremegett, ahogy Levente nekiszaladva Dávid arcába kiáltott.

– Te fogd be a pofádat! Csak azért rakhattad bele a farkad, mert én megengedtem!

Zihálva húztam össze magam a fölém tornyosuló számomra eddig ismeretlen Levente előtt, aki fújtatva nézett szembe a plexifalon keresztül Dáviddal. Határozottan féltem, meg voltam ijedve és illetődve. Még mindig nem hittem el, hogy hónapokig mellettem, velem dolgozott az, aki elkábított, elrabolt és szexre kényszerített egy idegen férfival, majd meg is… ezt el is felejtettem. A hirtelen feltámadt dühöm soha nem érzett erő birtokába juttatott. Levente mellkasának támasztottam a tenyereimet és ellöktem őt a faltól is és magamtól is. Meglepetten egyensúlyát vesztve arrébb sasszézott, majd fölényes ábrázattal csak rám vigyorgott.

– Hogy voltál képes megerőszakolni? – ordítottam az arcába. – Hogy voltál képes egy magatehetetlen nőt megdugni?

Elröhögte magát és undorítóan megtörölte a kézfejével a szája sarkát.

– Miből gondolod, hogy magatehetetlen voltál?

– Te miről beszélsz? – tántorodtam meg bizonytalanul Dávidra pillantva.

Csak nevetett, egyre hangosabban.

– Én… nem emlékszem semmire – motyogtam zavartan, majd Dávidra néztem, aki vérben forgó szemekkel szuggerálta a még mindig fennhangon hahotázó Leventét. Meg tudta volna ölni.

Levente hatalmas jókedvével az ágyra dőlt és onnan élvezte egyre kétségbeesettebb kinézetemet, alig bírt megszólalni.

– Én… mindig is jó nőnek tartottalak. Gyönyörűnek, okosnak. Olyannak, akit nem csak megdugnék. Mindent megtettem neked, és bármit megtettem volna érted.

Elkomorult az arca, szemei összeszűkültek.

– De te nem vetted a lapot soha… Annyira elvoltál a saját kis világodban, hogy az sem tűnt föl, hogy az a fajankó Krisztián félrekúr… igen, én tudtam! – előzte meg ki nem mondott kérdésemet. – Mindenki tudta rajtad kívül, az egész teamed tudod róla, mert az undorító kis görény mindenkinél bepróbálkozott, mindenkinél, akinek pina volt a lába között!

Hirtelen kiszaladt a lábam alól a talaj, és a padlóra huppantam. A szemem sarkából láttam, hogy Dávid követi a mozdulatomat.

– Annyira naiv voltál és annyira buta! Elhitted, hogy az a gyökér…

– Hagyd abba! – kiáltottam rá könnyes szemekkel.

– Jaj, édesem, felesleges bőgnöd. Persze, elmondhattam volna neked, de az a majom egyszer rajtakapott, ahogy a mobilodban turkáltam, és ezzel sakkban tartott. Na, mindegy. A végén mégis ő kapott mattot. Az együgyű!

– Ezt úgy érted, hogy te intézted…

– Hogy rajtakapd a kis szőkével? Igen, én intéztem. Nem volt nehéz dolga, igaz, hivatásos volt.

Szörnyülködve horgasztottam le a fejemet. Az egész Dávid előtti életem egy hazugság volt! Krisztián soha nem szeretett. Soha, egy percre sem! Összetörve pityeregni kezdtem.

– Mondtam, hogy ne sírj! Még nincs vége…

Az ágy végére ült, a térdeire könyökölt és úgy folytatta. Mintha ez csak egy könnyű, nyári mese volna, nem pedig az önérzetem, a nőiességem, a lényem, az életem sárba tiprása.

– Aznap, mikor rátaláltam… vágykeltők.com… – elnevette magát. – Végigolvastam. Lenyűgözött a szóhasználatod, a mondataid. Kedvelem az erotikus irodalmat, de ez még a legjobb pornókönyvön is túltett. Kár, hogy törölted! Ha tudnád, hányszor vertem ki, miközben olvastam!

Undorral az arcomon pillantottam föl rá. Hogy ismerhettem ennyire félre?

– Szerettelek és meg akartalak kapni. Boldoggá tenni, és ha téged az tett boldoggá, hogy egy idegen férfivel kamatyolsz, akkor én meg akartam neked adni. A véletlen sodorta az utamba ezt a két jómadarat a borászattal. Gondoltam, jó lesz – bökött a fejével Dávid felé. – Egész jól néz ki, biztos odalenne a puncid érte. Persze, nem gondoltam, hogy ennyire. Nehéz volt kivitelezni az első alkalmat. Hosszú hetekbe tellett megtalálni ezt a helyet és aztán felépíteni. És hogy jött a rozé? Kézen fekvő volt. Abba gond nélkül belecsempészhettem akármit. Ahogy kedves Dávidunk borába is, amikor meghívtam egy pohárra. Előbb téged ütöttelek ki, idehoztalak és levetkőztettelek. Ez volt mindig a kedvenc részem. Lehúzni a ruháidat. Hmmm! Imádtam szagolni a puncidat!

Szinte éreztem a legutolsó elfogyasztott ételem ízét, minden vissza akart jönni. Felfordult a gyomrom. Szégyenkezve néztem Dávidra, de ő csak meredten, gyilkos tekintettel figyelte Leventét.

– Téged nem volt olyan könnyű idecipelni – pillantott Dávidra, majd felállt és sétálni kezdett előttünk. – Mindent láttam. Nem mondom, hogy én boldog voltam tőle, de az arcod látványától, a hangodtól, ahogy elélveztél… azt képzeltem, én dugom beléd a farkam és te ugyanolyan veszettül vonaglasz alattam is, mint…

Felnyögtem, számat a kezem elé kaptam és még inkább rázendítettem a pityergésre. Meddig akar még a földbe döngölni?

– A második alkalom már egy fokkal könnyebben ment. Odakintről figyeltelek titeket. Könnyebb volt egyszerre elkábítani titeket az ajándék rozéval. Nem is futár volt, csak egy bulizó fiatal, aki némi kápéért bevitte neked az üveget. Azt se nézted, mit írsz alá. Nem mondom, nagyon ötletes volt a bársonyszalag. Olyan izgató voltál, ahogy ott lógtál. Nem is bírtam magammal, fellógattalak én is és eljátszottam a melleiddel.

– Azonnal hagyd abba! Nem akarom hallani! – sikítottam a fülemre szorítva a kezeimet.

– Persze, a következő fantáziádnál már nem akartam őt használni – intett a fejével Dávid felé. – Úgy láttam, a valóságban is közel kerültetek egymáshoz és ez nem tetszett. De te őt akartad. Itt is könnyű volt elkábítani titeket. Bár a vízzel majdnem keresztülhúztad a számításaimat.

Egy hosszú másodpercig farkasszemet nézett Dáviddal, majd visszafordulva a padlóra rogyott meggyötört testem felé, folytatta.

– Nagyon utáltam már, hogy beléd élvez, undorodtam a spermájától rajtad, mindig alaposan megtöröltelek. Csak a te élvezeted számított, de ő megszegte a szabályt. Bűnhődnie kellett.

Összeránduló gyomorral emlékeztem vissza rá, ahogy kivonszolta Dávidot a kocsiból és otthagyta az út mentén.

– És te könyörögtél érte. Dühös voltam. Haragudtam rád. Túlságosan is kiütöttelek a gázzal. Le kellett nyugodnom. Ott voltál előttem és…

– Hallgass! – ordított rá Dávid, miközben tenyerével a falra ütött.

Levente a falhoz rohant. Nekifeszült és Dávid szeme közé sziszegett.

– Te hallgass! Talán nem akarod hallani, hogy csókoltam a melleit, hogy nyaltam a szeméremajkait…

Feljajdultam. Dávid a fejét rázta, miközben ritmustalanul kapkodta a levegőt.

– Ugye, milyen finom, amikor a nyelvedre csöppen a nedve?

Dávid újra a plexibe bokszolt. Levente csak nevetett rajta.

– Nem bírtam sokáig ujjazni, mert azaz édes punci a farkamért kiáltott…

– Nem igaz! – szakítottam félbe felugorva.

– És én tövig belenyomtam!

Dávid kegyetlenül verni kezdte az őket elválasztó falat. Arca eltorzult a dühtől. Levente csak nevetett rajta. Nem bírtam tovább ott állni, teljes erőmből nekiszaladtam és belecsimpaszkodva ütni kezdtem, ahol csak értem. Rajtam is csak nevetett. Kezdetben. Aztán egyik kezével megragadta a nyakam, majd Dávidra nézett.

– És te most végignézed! Újra és újra. Hallani fogod, ahogy a pinájába élvezek, és nem fogok megállni, addig fogom dugni, amíg eszméleténél van!

Kikerekedett szemekkel bámultam az arcába és csak annyit tudtam kinyögni, hogy ne. Dávid újra verni kezdte a plexit.

– Meg ne próbáld, azonnal vedd le róla a mocskos kezed, te szarházi! Nem hallod? Engedd el!

Levente az ágyra nyomott és még mindig szorította a nyakamat. Alig tudtam mozdulni, pedig minden erőmmel kapálództam, és közben arra gondoltam, Dávid kárt fog tenni magában, annyira üti azt a rohadt műanyagot. Nehéz volt lélegeznem és nem csak azért, mert Levente ujjai körbefonták a nyakamat. Erős undort éreztem, de megpróbáltam visszanyelni a felfordult gyomrom tartalmát. Amennyire lehetett, a szememet csukva tartottam, nem akartam látni Levente állatiasan eltorzult képét, ahogy azon igyekszik, hogy újabb erőszakot kövessen el, ráadásul Dávid szeme láttára. És igen, Dávid arcát se akartam látni. Pokolian szégyelltem magam, pedig nem nekem kellett volna. Hallottam, ahogy a szerelmem dühtől megváltozott hangszínen követeli, hogy eresszen el Levente és már nekem fájtak a tompa ütések.

Levente a térdeivel szétfeszítette a lábaimat és a bokáimra térdelt. A fene se gondolta volna róla, hogy ilyen erős! Letépte a babydollt rólam, amire fájdalmas nyögés volt a reakcióm, hiszen az anyag élesen a bőrömbe vágott. Nyál csorgatva megdörzsölte a mellbimbómat, megpöckölte, majd belecsípett. Reszketett az egész testem. Éreztem, hogy szédülök. Megmarkolta a mellemet, majd odahajolt hozzá és a szájába vette. Olyan erősen ficánkoltam alatta, ahogy csak bírtam, nem akartam, hogy szopja, hogy a nyelve hozzáérjen. Sírós hangon könyörögtem neki, hogy hagyjon békén.

– Ne ugrándozz, mert fájni fog! – sziszegett úgy, hogy a mellbimbóm a szájába volt, de én túlságosan is meg voltam rémülve, hogy felfogjam a szavai jelentését. Ráharapott a mellbimbómra, éreztem, ahogy fogának hegye felsérti a finom bőrt az érzékeny testrészen. Felkiáltottam, Dávid pedig már eszét vesztette tehetetlen dühében.

– Szállj le róla, te féreg!

Levente felegyenesedett és Dávid felé fordította a fejét, gúnyosan röhögött a szemébe.

– Ugye, milyen rossz érzés? És ez még csak a kezdet!

Azzal félretolta a bugyimat és gyönyörködve, szinte imádattal a szemében nézte a feltárult szeméremajkakat. Ujjait a szájába vette és megnyálazta, majd előbb rám nézve megsimogatta velük a csiklómat. Igyekeztem elmozdítani a csípőmet onnan, de akkor még jobban megszorította a nyakamat. Aztán Dávidra nézett és tovább ingerelte.

– Nézz csak ide, barátom, mit teszek!

– Meg ne próbáld! Vedd el onnan a mocskos kezed!

– Hmm, de finom! – nyögte és a hüvelyem tolta nyálas ujjait.

Nagyon szédültem és az ájulás környékezett, a könnyeimtől nem láttam semmit, mégis ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, magamat kell megmentenem. De hogyan? Mindenekelőtt időt kell nyernem! El kell érnem, hogy Levente elmenjen innen. De mivel? Mit mondhatnék neki? Mit adna neki okot rá, hogy elmenjen? És akkor bevillant! Minden lélekjelenlétemet összegereblyézve megszólaltam.

– Levente, várj, kérlek!

Kedveskedő hangom meglepte és rám emelte tekintetét. Dávid is abbahagyta a kocka püfölését.

– Azt mondod, fontos vagyok neked? – lihegtem. Nem válaszolt, de ujjainak szorítása megenyhült a torkomon. Folytattam. – Fontos vagyok annyira, hogy teljesítsed egy utolsó vágyamat?

Még mindig értetlenül bámult rám, és éreztem, hogy Dávid is hasonlóképpen van ezzel.

– Emlékszel Orsira? Gondolom, te voltál, aki csőbe húzott azokkal a fotókkal.

– Még sem vagy olyan buta – vágta hozzám, miközben levette a kezét a nyakamról és leszállt a bokáimról. Gyorsan felültem és nagyokat nyeltem. Meg kell próbálnom elterelni a figyelmét.

– Be kell valljam, amikor láttam a fotókon Orsit és Dávidot, elgondolkodtam egy dolgon. Orsi nagyon szép lány és én szívesen csinálnám vele… – Levente szemöldöke felszaladt csodálkozásában, Dávid is megrökönyödött. – Velük – javítottam ki magam hirtelen Dávid felé sandítva.

– Bolondnak nézel? – üvöltött rám.

– Nem nézlek annak. Komolyan mondom. Hozd őt ide nekem!

Láttam, hogy elgondolkodik. Most kell, hogy bedobjak egy igazán jó indokot!

– Megmozgatta nagyon a fantáziámat ez a hármas. Kérlek, teljesítsed! Ha megteszed… – haboztam pár percig, tudtam, ha kimondom, nem lesz visszaút, ha mégis valami balul sülne el. – Lefekszem veled.

– Nem! – ordított rám Dávid, de úgy tettem, mint aki figyelemre se méltatja.

– Lefekszel velem? – kérdezett vissza kétkedve Levente.

– Igen.

– Mindenféle ellenállás nélkül, önként és dalolva?

– Megpróbálom, ígérem.

Levente rám mordult csak, majd fel s alá kezdett sétálni az ágy előtt. Erősen gondolkodott. A szememmel őt követtem, nem mertem Dávidra nézni, de a szemem sarkából jól láttam, hogy magánkívül zihált a fal túloldalán. Levente hirtelen rám pillantott, majd esküszöm egy lépéssel az ágyon termett és a matracnak szegezett. A tüdőmben rekedt az oxigén, annyira megijedtem rémisztően villódzó szemeitől. Szinte átdöfött a tekintetével.

– Behajtom rajtad, kiscsillag! – dörrent rám fenyegetően, majd eltűnt a sötét sarokban.

Dávid és én is a szemünkkel követtük és nagyon sokáig csak néztünk utána. Nem mertünk moccanni sem, levegőt venni is alig. Egy idő után már fáztam, ezért magam köré tekertem az ágytakarót és lassan, óvatosan odasomfordáltam Dávidhoz. Csak álltunk egymással szemben és néztünk egymás szemébe. Olvastunk belőle. Mindketten féltünk és nagyon féltettük a másikat. Dávid épp szólásra nyitotta a száját, amikor hirtelen a jól ismert sziszegő hang ütötte meg a fülünket. Ijedten forgattuk ide és oda a fejünket. Tudtuk, hogy ez az altató gáz, de első pillanatban nem tudtuk, kinek a kockáját telíti. Végül rájöttünk. Mindkettőnkét. A padlóra hanyatlottam és egyre homályosuló tekintettel figyeltem, ahogy Dávid előbb térdre esik, majd négykézlábra végül elterül a padlón. Ez volt az utolsó kép, amit még láttam, mielőtt lecsukódott a szemem.

Sírásra ébredtem. Rémisztő hang volt, valaki nagyon félhetett.

– Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Hol vagyok?

A kérdéseket szaggatott lihegés tarkította és az egészet valahonnan a távolból hallottam. Sikerült kinyitni a szemem, félig fel is tudtam emelni a fejemet. Dávid még mindig a földön feküdt eszméletlenül. Tőle nem messze viszont mozgást érzékeltem. Fókuszáltam és nagy nehezen, de felismertem Orsit, ahogy a sarokban ült, saját magát ringatva és ez által nyugtatva, enyhén hiányos öltözékben.

Mennyi ideje lehet itt? És mi mióta vagyunk kiütve?

Tenyereimet a padlónak támasztottam és megpróbáltam felnyomni magamat.

Miért vagyunk külön kockában?

Óvatosan körülnéztem. Valahonnan került rám egy melltartó. Levente felöltöztetett. A gondolatra, hogy hozzámért, kirázott a hideg.

Orsi észrevett. Azonnal közelebb kúszott.

– Nóra! Nóra, mi történt? Miért vagyunk itt?

A falhoz másztam és esdeklően rá néztem.

– Miattam. Ne haragudj!

– Mi az, hogy miattad? – hőkölt hátra, ám akkor megláttam Dávidot mozogni.

– Dávid! – kiáltottam és megkopogtattam a plexit. – Jól vagy?

Felnézett és óvatosan ülésbe húzta magát, majd ő is odakúszott a falhoz.

– Jól vagytok? – kérdezte.

– Mi a fene folyik itt? – nézett ránk kétségbeesve Orsi.

Egyikőnk sem tudott mit mondani, nekünk is az járt a fejünkbe, hogy Leventének más tervei vannak, hiszen nem egy kockában vagyunk mindhárman. Ám ekkor megjelent a kockán kívül Levente. Ez volt az első alkalom, hogy láthattunk egy kis részletet a helyiségből, ahol a kockák fel voltak állítva, bár nem mentünk vele sokra. Ósdi, elhagyatott gyárnak tűnt.

– Nahát, úgy látom, mindenki felébredt végre!

– Levente! – szaladt ki Orsi száján meglepetten. – Te hoztál ide?

Csak nevetett rajtunk.

– Miért nem egy kockában vagyunk? – vontam kérdőre. – Így nehéz megvalósítani a vágyamat.

– Tudod, elgondolkodtam, amíg idehoztam a kis szendét – újra járkálni kezdett, ám közben ránk-ránk pillantott. – Miért is teljesíteném a te vágyadat? Ez most már nem arról szól. Saját vágyakat akarok. És téged – jegyezte meg mintegy mellékesen.

– Miről beszéltek? – szakította félbe Orsi, mire Levente durván ráförmedt.

– Ne merészelj még egyszer a szavamba vágni, ribanc!

Orsi annyira megilletődött, hogy még a könnyei is kicsordultak. Levente egy másodpercre megállt és kiélvezte a hatalmát fölöttünk, majd rám nézett.

– Egy csepp kétséged se legyen afelől, hogy megduglak! Mert megfoglak, méghozzá mocskosul. Csak előtte… megalapozom a hangulatot.

Kérdőn néztem rá.

– Azt akarom, hogy dönts! – vágta keményen a szemembe.

– Miről? – kérdeztem reszketve.

– Két választási lehetőséged van. Vagy végignézed, ahogy álmaid férfija megkettyinti a kis fruskát… – látta, hogy Dávid azon nyomban tiltakozni akart, így durván felé lendítette a karját, jelezve, hogy pofa be. – Vagy pedig meghal… az is lehet, hogy mindketten.

– Neked elment az eszed? – támadtam neki.

– Uramisten! – sírta el magát Orsi.

– Válassz!

– Nem választ! Ez nonszensz! Ütődött barom vagy, ha azt hiszed, bedőlünk neked! – kiáltotta rá Dávid.

Levente kinevette. Teljesen őrült módjára hahotázott.

– Nem nézed ki belőlem? Nem hiszed, hogy képes lennék megölni akárkit? – válaszolt neki kis idő múlva szúrós tekintettel. – Mondjuk téged? Hidd el, nem okozna különösebb nehézséget. Lelőhetlek, akár egy kutyát!

– Ahhoz előbb be kell jönnöd a kockába!

– Ne, ne, ne! – sikítottam. – Senki nem megy sehova és senki nem lő le senkit.

A kockák közös falához léptem.

– Dávid, tedd meg!

– Nem! – kiáltott rám. – Nem fogom megdugni.

Orsi már sírógörcsöt kapott.

– Én pedig inkább ezt nézem végig, mint a halálodat!

– Nem tesz semmit! Nem tehet semmit! – vitatkozott velem Dávid.

– Kérlek! – rimánkodtam.

– Nem fogok lefeküdni soha mással. Inkább a halál, de nem érek más nőhöz.

– Hülye vagy? Szeretlek és élve kellesz nekem, akkor is, ha ehhez az kell, hogy valakit megdugj!

– Nem engedek egy ilyen fatökű majom zsarolásának, mert még annyi vér sincs a pucájában, hogy…

– Hol van? – szakítottam félbe Dávid monológját, miután oldalra néztem. – Hol van? – ordítottam újra, ám akkor Orsi felsikított. Mindketten odanéztünk. Levente a kockán belül volt és Orsi nyakát átkarolva hátulról tartotta őt velünk szemben.

– Hol jöttél be? – pillantott körbe Dávid.

– Nem mindegy az neked? Csak meg akarom mutatni, ki a tökösebb.

– Hát nem te, az biztos!

– Dávid, ne ingereld! – könyörögtem a túloldalról.

– Ugyan már! Mit tehetne?

– Például lelőhetlek téged is és ezt a kis ribit is! – rázta meg Orsit, aki még inkább rázendített a sírásra, majd a farzsebéhez nyúlt.

– És mégis mivel?

– Dávid! – kiáltottam rá, attól félve, ha tovább dühíti Leventét, az szó nélkül lelövi.

– Majd megmutatom… – kezdte Levente, de aztán belefagyott a szó, ahogy a zsebéhez ért a keze.

Mindketten láttuk rajta a zavarodottságot és a megilletődöttséget. Tekintete az én kockámba vándorolt, pontosabban az ágyra. Dávid is és én is követtük a tekintetét.

– A picsába! – sziszegett Levente.

Egy pisztoly hevert az ágyon.

Hogy került ide? Talán amikor öltöztetett…

Dávidra néztem és ő Levente felé sandított. Aztán minden olyan gyorsan történt. Én az ágy felé ugrottam magamhoz ragadva a fegyvert, Dávid meg Levente felé ugrott volna, de ő teljes erejéből Dávid elé lökte Orsit és így mindketten elestek. Dávid gyorsan felpattant Orsit is felültetve, majd arra szaladt, amerre Leventét látta kimenni, de nem volt ajtó, csak a sima falfelület mindenhol. Akkor gyorsan visszaszaladt a falunkhoz és határozottan rám parancsolt.

– Nóra, ha bemegy hozzád, gondolkodás nélkül lődd le!

A lélegzetem felgyorsult és olyan tompán hallottam, mintha víz alatt lennék, szinte a szívdobogásomat is hallottam, ahogy kiélezve az érzékeimet arra figyeltem, vajon Levente mikor lép elém. Hallani akartam az apró zajokat, a lihegését, érezni az illatát, hogy amikor ott lesz, lőni tudjak, felé tudjam irányítani a pisztolyt és meg tudjam húzni a ravaszt. Treníroztam az agyamat, szítottam a mérgemet, hogy biztosan meg tudjam tenni. Óvatosan fordultam körbe, vártam, hogy megjelenjen… Ám akkor hatalmas robajt hallottam és sikoltást. Dávidék felé fordultam és azt láttam, hogy ömlik a kockájukba a víz. Orsi tehetetlenül állt a szabályszerű vízesés alatt és sikított. Nem e világi hangon, végül az özönvíz lemosta a lábáról. Dávid minden erejét összeszedve próbált talpon maradni, közben segíteni Orsinak. A falhoz rohantam. A pisztolyt a földre ejtve dörömböltem a kocka falán és néztem, ahogy egyre gyorsabban telik meg a belseje.

– Dávid! Dávid!

– Nóra! – kiáltott Dávid, majd egy másodpercre maga alá gyűrte a hömpölygő víz. – Lőjj a falba! – utasított, mire újra elnyelte volna az áradat.

– Lőjj a falba! – kiáltotta újra, amikor felbukkant, majd Orsit is a víz felszínére hozta.

Lenéztem a pisztolyra, felvettem és távolabb álltam a faltól. Egy másodpercre hezitáltam.

És ha visszapattan? Áttörheti egyáltalán?

– Lőjj! – ordította megint. – Nóra, lőjj!

Ujjamat a ravaszra tettem, behunytam a szemem, majd meghúztam a ravaszt. A lövés hatalmas zajt csapott a kockafalain belül, de más nem történt, belefúródott a plexibe.

– Még egyszer! – hallottam Dávid hangját.

A víz már nagyon magasan volt, csaknem ellepte az egész kockát. Újra behunytam a szemem és újra meghúztam a ravaszt, de megint nem jártam sikerrel. Akkor már meg sem vártam, hogy Dávid újra biztasson, gondolkodás nélkül beleengedtem a falba a harmadik és a negyedik lövedéket is. Égzendülésszerű hanggal repedt meg a fal, majd Orsi sikoltása hallatszott és kidőlt az oldalsó fal is. A víz elmosta az én kockámat is, és még mindig ömlött valahonnan föntről. Felsikoltottam, mert baromira hideg volt. Ledöntött a lábamról, de ugyanabban a pillanatban egy erős kéz megragadott és lábra állított. Dávid ölelt magához szorosan, amíg a víz lejjebb nem vonult.

– Nálad van a fegyver? – kérdezte a szemembe nézve, bólintottam. – Keresd meg Orsit és maradjatok együtt, ha visszajön, lődd le!

Azzal elrohant abba az irányba ahonnan fényt látott. A fogaim egymásnak ütődtek, annyira vacogtam. Körbenéztem. Először nem láttam Orsit, majd tőlem pár méternyire észrevettem mozogni valamit.

– Orsi! – kiáltottam felé, majd megpróbáltam odamenni hozzá. Magasra kellett emelnem a térdeimet, hogy haladni tudjak, a víz össze-vissza hömpölygött és erősebb volt nálam.

Orsi felemelte a fejét, majd újra egyensúlyát vesztve a vízben borult, akkor odaértem hozzá, megragadtam a könyökét és felhúztam magamhoz.

– Kapaszkodj belém, csak egy szabad kezem van! – mondtam neki jó hangosan, hogy a zajos áradattól meghallja a kérésem.

– Semmit nem értek, Nóra! Mi volt ez? – a hangszíne még mindig kétségbeesett volt.

– Majd később, Orsi. Ki kell jutnunk innen! Gyere! – parancsoltam rá határozottan, majd elindultam arra, amerre Dávid is.

Összetört bútordarabok és plexitöredékek között egyensúlyoztunk.

– Nagyon fázom! – remegett a karomba kapaszkodva.

– Én is, de most siessünk. Nem akarom megvárni Leventét!

Ahogy közelítettünk a fény felé, egyre könnyebb volt menni, arra gondoltam, talán, ahogy Dávid kijutott, arra megindult és egyre kevesebben kellett gázolnunk. A végén már csak bokáig ért a víz.

– Ott a kijárat! – mondtam Orsinak és erőteljesebben húzni kezdtem kifelé. Akkor Dávid hangját hallottam, ahogy a nevemet kiáltotta. Épp válaszolni akartam, de akkor megjelent az ajtóban. Gyorsan a segítségünkre sietett és megragadva minket, szinte kivonszolt az épületből. Mindhárman a földre estünk. Lihegve épp hogy csak fellélegezhettünk, amikor villódzó rendőrautók értek a helyszínre. Az egyik kocsiból Márk lépett ki és ugrott szinte Dávid elé.

– Haver, mi a fene történt? Jól vagytok?

Segített felülni nekünk, Dávid a karjaiba vont és nagyon szorosan ölelt magához. A rendőrök egy része berohant az épületbe, míg néhányan körülöttünk álltak. Valamelyikük felvette a mellettem heverő pisztolyt. Orsi keservesen sírva fakadt. Márk megfogta a vállát, mire a zaklatott lány a karjaiba vettette magát.

– Hozzátok néhány takarót! Hívjatok mentőt! – hallottuk a kiáltásokat a fejünk fölül. Nem is értettem, minek kell mentő, majd amikor megpróbáltunk lábra állni, megértettem, miért szorultunk ápolásra. Az elrepedt plexi és a törmelékek megvagdosták a lábunkat, ahogy kifelé próbáltunk evickélni a vízből. Nagyon hamar megérkezett a mentő, két ápoló ellátta a sebeinket. Nem voltak mélyek szerencsére. Orsi kapott nyugtatót is. Az egyik rendőrnő forró teát nyomott a kezünkbe. Nem is tudom, honnan szerezték, de rendkívül hálásak voltunk érte.

Nem sokkal később pár tiszt állt elénk és megkérték, hogy meséljünk el mindent. Fáradtan, meggyötörten néztem Dávidra. Ő mesélni kezdett. Mindent elmondott az elejétől kezdve. Bemutatott minket, a vállalkozásunkat, Levente szerepét az ismeretségben, a blogomat, azt, hogy Levente több alkalommal is elkábított és elrabolt minket, majd szexre kényszerített, az erőszakot, a mostani elrablást, Orsi elrablását és végül a halálos fenyegetést, amit aztán szerencsére nem tudott megvalósítani egy amatőr hiba miatt. Ekkor elmenekült, de előtte még meg akart ölni minket a ránk zúduló vízzel. A helyzetből a fegyver segítségével menekültünk meg, és Márk pedig onnan tudott mindenről, hogy Dávid mielőtt csapdát állított volna Leventének, beavatta Márkot.

– Milyen csapdáról beszélsz? – fordultam hirtelen felé.

– Emlékszel, amikor arról beszéltem, szerintem Levente szerelmes beléd?

Bólintottam.

– Délután bementem az irodádba és tulajdonképpen kiprovokáltam, hogy Levente tudomást szerezzem rólunk. Direkt kértem tőled, hogy bekötött szemmel várj rám este. Nyomkövetőt tettem a kocsijára, az volt a tervem, hogy előbb odaérek, mint ő, és amikor bejön a lakásodba, lebuktatom. De nem számoltam a forgalommal, későn értem oda, és már elvitt téged, aztán gyorsan bekapcsoltam a nyomkövetőt és erre indultam. Útközben láttam egy összetört kocsit és a nyomkövető szerint is közel voltam. Megálltam és megnéztem a roncsot. A telefonom a kezemben volt és s.o.s jelet valamint a pontos koordinátákat küldtem Márknak.

– Megtaláltuk a telefont és a roncsot, feljebb az autóúton – szólt közbe az egyik tiszt.

– Igen, gondolom, kiesett a kezemből, amikor Levente leütött.

– Tehát úgy gondolja, hogy a balesetet a gyanúsított rendezte, hogy ön megálljon?

– Biztos vagyok benne, szerintem megtalálta a nyomkövetőt.

– Értem. Igyekszünk felvenni a vallomásaikat, a körözést pedig azonnal kiadjuk.

– Most hazamehetnénk? – néztem rájuk.

Elengedtek minket. Márk hazavitt mindnyájunkat. Előbb engem vitt haza, természetesen Dáviddal együtt, majd felajánlotta Orsinak, hogy elviszi és vele marad, ameddig a lány szükségét érzi. Persze, ezt csak azután ajánlotta fel, miután megtudta, hogy Orsi egyedül él.

Dáviddal lezuhanyoztunk, ettünk pár falatot, bezártuk a lakást és lefeküdtünk aludni. Mielőtt Dávid befeküdt volna mellém az ágyba, még kinézett az ablakon és megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy egy rendőrautó áll a társasház előtt.

Néhány hét múlva…

– Mondd, hogy ez volt az utolsó doboz, kérlek!

– Igen, ez! – nevettem fel Dávid háta mögött, amint én is átadtam a kezemben lévő dolgokat a költöztetőnek. – Felmegyek, bezárok és jövök.

Dávid bólintott, majd a zömök férfi felé fordult, aki épp a ponyvát hajtotta le.

Felszaladtam a lépcsőkön és beléptem az üres irodámba. A szívem elszorult és nagyokat kellett nyelnem, hogy ne törjenek fel a könnyeim, de tudtam, hogy ezt kell tennem. Itt nem voltam, voltunk biztonságban. Dávid nem engedett ide vissza dolgozni egyedül, így aztán csak vele jöttem ide, vagy otthonról dolgoztam. A rendezvényeken is ott volt. Ha valami oknál fogva ő nem ért rá vagy nem tudod ott lenni, Márk vigyázott ránk. Bizony, Márk! Orsi és Márk egyre több időt töltöttek, és csak hamar nekem is és Dávidnak is feltűnt, hogy valami alakul kettejük között. Viccesnek találtuk Márk ügyetlenkedését, ahogyan megpróbálta kifejezni érdeklődését Orsi felé. Jóllehet számtalan hódítás és kaland áll mögötte, komolyan még senki nem fogta meg. Ez idáig. Orsi pedig nem adta könnyen magát.

És hogy honnan tudom mindezt? Asszisztensre volt szükségem nagyon gyorsan. Az elrablása okozta sokk után mindent elmagyaráztunk Orsinak és én megkértem, hogy legyen az asszisztensem. A lány hálás volt érte, nem akart élete végéig pincérlány lenni. Gyorsan beletanult és én barátnőre leltem benne.

Dávid egy nap hatalmas hírrel állított be. Megürült egy iroda abban az irodaházban, ahol az övék is van. Még aznap megnéztük és ki is béreltem. Ma pedig már költözünk is.

Leventéről azóta nem hallottunk. A rendőrség körözte, de mintha a föld nyelte volna el. A lakása átkutatásakor nagyon sok fotót találtak rólam, néhányat Dávidról is. Találtak különböző gyógyszereket, altatókat és injekciós tűket is. Mivel útlevelet és személyes iratokat, holmikat nem találtak, arra a következtetésre jutottak, hogy készült B tervvel is és így gond nélkül elhagyhatta a helyszínt, esetleg az országot is.

– Készen vagy? – jelent meg Dávid a küszöbön.

Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában majd elmosolyodtam és bólogattam. Bezártam az ajtót és leadtam a kulcsot a portán Károly bácsinak. Elbúcsúztam a kedves öregtől és Dáviddal közösen elhagytuk az üvegerődítményt.

Orsi és Márk az új irodában várt ránk és a költöztetőkre. A két iroda ugyanazon az emeleten volt és nagyjából rá is láttunk a bejáratainkra. Hamar sikerült berendezkedtünk és aznap este négyesben mentünk el vacsorázni, hogy megünnepeljük magunkat és a vállalkozásokat. Késő éjjel búcsúztunk el egymástól és indult haza mindenki. Mielőtt taxiba ültünk volna, Dávid megkérdezte, az ő lakásán töltsük e az éjszakát. Bólintottam, majd beszálltunk és Dávid bemondta a címét. A taxiban átölelte a vállamat és én bambán bámultam a mellettünk elszáguldó várost. Eltölteni az éjszakát együtt, igen. Amióta Levente elrabolt minket, minden éjszakát együtt töltöttünk, de csak aludtunk. Kezdetben egyikünk sem kezdeményezte, időt akartunk hagyni egymásnak, hogy felejtsük a látottakat, aztán meg úgy éreztem, túl sokat vártunk, nagy volt a nyomás, úgy éreztem, Dávid nem képes hozzámérni azóta, hogy látta, ahogy Levente… Egész egyszerűen nem mertem lépni és piszkosnak is éreztem magam.

Ahogy beléptünk a lakásba, azonnal zuhanyozni indultam.

– Éhes vagy? – kérdezte Dávid.

– Nem, elég volt a pizza, amit az irodába rendeltünk.

Dávid csak bólintott, majd a hálóba ment megvetni az ágyat. Nagyon jól esett a forró zuhany fáradt testemnek. Egészen elpilledtem tőle, kellemes meleg ölelt körül, ahogy puha köntösbe burkolódzva lehuppantam a kanapéra. A fejemet hátrahajtottam a támlára és onnan mosolyogtam Dávidra, ahogy a fürdőbe indult.

Valószínűleg elbóbiskolhattam, mert nem is emlékeztem, hogy kijött volna a fürdőből, csak arra eszméltem, hogy megcsókolta a homlokomat. Bágyadtan nyitottam rá a pilláimat, majd halványan elmosolyodtam.

– Elfáradtál? – kérdezte halkan.

Bólintottam, mire ő elmosolyodott.

– Gyere, menjünk aludni! – invitált kedvesen és megfogva a kezemet felállt a kanapéról.

– Inkább beszélgessünk – kértem, majd visszahúztam a kanapéra.

– Miről szeretnél beszélgetni?

Olyan kedves volt és megértő. Forróság öntött el, ahogy a szemébe néztem.

– Nem sejted? – néztem rá, de ő válaszul csak megcirógatta az arcomat, majd leereszkedett a kanapé elé és lábaim közé térdelt. Lazán megölelt és közel hajolt az arcomhoz.

– Mondd el, mi bánt! – súgta a fülembe.

Tenyereimet az alkarjára csúsztattam és megszorítottam, a füléhez hajoltam és nagyon finoman a fülcimpájára leheltem.

– Zavar, hogy nem szerelmeskedtünk azóta. Téged nem?

– De igen – sóhajtott. – Vártam rád.

– Kívántál? – suttogtam, majd ajkaimmal végigsúroltam az arcát.

– Nagyon. Mondd el, mi zavar.

Egy másodpercre lehajtottam a fejemet, de Dávid megfogta az államat és felemelte.

– Kérlek!

– Én csak… Érzem magamon az érintését, az ujját… és…

Nem tudtam folytatni. Dávid végtelenül gyengéden magához szorított és a fülembe suttogott.

– Elfelejttetem veled.

Puha ajkait a fülcimpám alá nyomta és elképesztően lágy puszikkal borította be a nyakamat. Egészen a combjaim közé férkőzött és szorosabbra fonta az ölelését.

– Szeretnéd megpróbálni?

– Igen… azt hiszem… – hallatszott a bizonytalan válaszom.

– Óvatos leszek, finoman letörlök rólad mindent és lágyan lecsókolom. Csak az én számra fogsz emlékezni. Az én érintésemre.

Szavaitól gyengéd borzongás járta át a testemet és halk sóhaj tört elő a torkomból. Ajkaink kutatni kezdték egymást, és amikor egymásra találtak, szerelmesen forrtak össze. A nyelvünk egymásnak feszült és szelíden simultak a másikéhoz. Hosszan, mélyen csókolóztunk. Dávid kezei a fürdőköntösöm csomóját keresték. Kibontotta és óvatosan széthúzta a testemen. Ajkai a nyakamra kúsztak és kéjesen vonaglottak a vállam irányába. A kulcscsontomon hosszasan elidőztek, miközben ujjai lazán végigfutottak a mellem íve alatt. Megremegtem. Dávid megszakította a csókot és tekintete a ziháló mellkasomra szaladt. Még inkább elhúzta a köntös puhán dörzsölő anyagát és élvezettel nézte, ahogy ujjbegye körberajzolja az izgatottan pihegő keblet. Amikor megérintette a mellbimbómat, felsóhajtottam, pedig csak egy másodpercre futott rá a hüvelykujja. A szemembe nézett, majd a fülemhez hajolva suttogni kezdett.

– A tied a legtökéletesebb mell a földön. Pont illik a tenyerembe – súgta, miközben tenyere valóban ráfeküdt. Mindketten beleremegtünk.

– Imádom, amikor megkeményedik a mellbimbód, szinte belefúródik a bőrömbe.

Lágyan becézgette és én egyre inkább elvesztettem a fejem tőle.

– Az enyém… – zihálta alig hallhatóan, majd lehajolt és ajkaival hosszan cirógatta a domborulatokat. Vállaimról lecsúszott a köntös, lazán kihúztam belőle a karjaimat és Dávid hátára simítottam őket. Megőrültem a testén feszülő izmok látványától, hát még amikor a kezem alatt éreztem őket. Ahogy szája forrón ölelte körbe a mellbimbómat és nyelvének hegye ide-oda siklott rajta, kéjesen doromboltam neki. Szorosan a testéhez simultam és hihetetlenül vágytam rá. Abban a pillanatban el sem tudtam képzelni, mire vártunk hetekig. Kezem lesiklott a testén és belemarkoltam a fenekébe. Felsóhajtva elmosolyodott, és most az ő ujjai indultak el kíváncsiskodni rajtam. A lábaim tágas terpeszbe húzódtak, combjaim töve szinte sütött. Dávid ujjbegye pillekönnyűen megérintette a csiklómat, mire hevesen megrázkódtam. Két tenyerem közé fogtam az arcát és felhúztam az ajkaimhoz. Érzéki csókot kezdeményeztem és Dávid átvette a ritmusomat. Ujjai szüntelenül kalandoztak rajtam, hol gyengéd köröket rajzolva a bőrömre, hol birtoklón markolva. Egyre őrültebbé vált az ölelésünk, felhevültünk és kapkodóvá vált a lélegzetünk. Most éreztem csak igazán, milyen régen is volt már az utolsó együttlétünk. Dávid keze az ágyékomhoz simult és lágyan cirógatni kezdte a szeméremajkaimat. A csípőm megvonaglott. Még közelebb húztam magamhoz Dávidot, bár ez már alig volt kivitelezhető. A belső combomon éreztem, mennyire kíván, merev pénisze nedves izgalommal dörgölődzött neki. Ujjbegye könnyen végigsiklott az ajkak közt és megmártózott a forróságban. Egyre több és több nedv buggyant ki, egyre jobban táplálva Dávid vágyát. Belemerült a remegve vonagló punciba, majd finoman kihúzta és aztán újra bedugta. Felnyögtem. Olyan természetes volt, ahogy ujjazott, szenvedélyes volt és vad, mégis elaléltam az érzéki gyengédségtől, ahogy újra és újra belém bújt. Még szélesebbre nyitottam a combjaimat, még közelebb húztam őt és még többet akartam belőle. Kihúzva az ujját belőlem, csatakos keze rásimult az egész szeméremtestre és játékosan simogatta, élvezte az egyre kéjesebb sikamlósságot. Alig bírtam magammal. Követeltem az ujjait. Nem csak egyet, többet. Elmerült bennem. Felsikoltottam. Ütemesen mozgatta, olyan nagyon jól. Akartam a katarzist. Haraptam az ajkát, szám el-elszakadt az övétől, hangos sóhajok buktak ki, majd csókok cuppantak.

– Kérlek! – lihegtem.

– Imádlak. Minden porcikádat. Téged. Nagyon.

Remegett a térdem és épp azon voltam, hogy valahogy kinyögjem Dávidnak, most tegyen a magáévá, mert azonnal el fogok élvezni, de már nem volt időm. A gyönyör olyan erővel csapott át a fejemen, mint egy szökőár és én belevesztem a mámoros orgazmusba.   

Dávid tekintete követte az arcom minden rezdülését, boldog, szerelmes mosoly terült el az övén, ahogy látta, milyen magasra repített az ujjával. Ahogy a gyönyör szelídebbé vált, a testem hátrahanyatlott volna, de Dávid nem engedte, fölnyalábolt és a hálószobába vitt. Az ágyra dőlt velem és hosszan csókolt. Új erőre kaptam az átélt csodától és váratlanul magam alá tepertem őt, amit Dávid kéjes nyögéssel jutalmazott. Adni akartam neki, jutalmazni őt, azért amit velem tett, ahogy velem bánt, ahogy irántam érez, egyszerűen csak azért, mert van nekem, és mert szeret. Ágyékomat meredten álló férfiasságához dörgöltem, majd foglyul ejtettem őt a szeméremajkaimmal. Lassan engedtem lejjebb a csípőmet rajta, ahogy duzzadt farka belém ékelődött és megtöltött, az egész testem finom vonaglásba kezdett.

– Olyan jó… annyira jó… – suttogott az arcomba.

Amikor mozogni kezdtem, felnyögött és ujjai fájón martak bele a farpofáimba. Szenvedélyes vágta volt, gyors, akaratos mozdulatokkal, egy percre sem volt megállás. Kíméletlenül hajszoltuk egymást a biztos mennyország felé. És eljött. Nagyon hamar és többszörösen mámorítóan, mint ahogy eddig átélhettük.

– Nagyon szeretlek! – ziháltam a fülébe.

– Szeretlek! – súgta, ahogy csendesült az orgazmusa és pille puszikat nyomott a fülcimpám mögé.

A szívünk hevesen verte a másik mellkasát és a levegő is súlyos, nehéz volt. Hanyatt dőltünk egy másodpercre és csukott szemmel pihegtünk, csak amíg a lélegzetünk normalizálódott. Dávid emelte fel először a fejét, felém fordult és óvatosan a karjaiba vont. Ránk húzta a takarót, és megcsókolta a halántékomat. Elmosolyodtam és ujjaimmal játékosan rajzolni kezdtem a kézfejére. Egyszer csak megszólalt. A fülembe suttogott.

– Költözzünk össze!

Előbb elnevettem magam, majd meglepődve megkérdeztem:

– Komolyan gondoltad?

– Igen.

– De hát…

– Nem, Nóra, nincs de hát! Nem érdekel, hogy nem régóta vagyunk együtt, én szeretlek, nagyon és napról-napra egyre jobban. Veled képzelem el az életemet és együtt akarok élni veled…

Felé fordultam és csókkal elhallgattattam.

– Végig hallgatnál?

Elmosolyodott és csendben bólintott.

– De hát hol laknánk? Én nemrég vettem a lakásomat, nem akarom eladni. Neked viszont két ingatlanod is van.

– Nem kell eladnod a lakásodat. Kiadjuk albérletbe és az enyémet is.

Egy pillanatra értetlenül néztem rá, mire ő megsimogatta az arcomat.

– Költözzünk ki a házamba! A mi házunkba.

– A mi házunkba?

– Igen.

– Nem azt mondtad, hogy félkész? Hogy tudnánk oda kiköltözni?

Dávid szája fülig ért.

– Min nevetsz?

Megrázta a fejét, még mindig nevetett. Aztán mit sem törődve kérdőn néző tekintetemmel megcsókolt és finoman maga alá gyűrt. Az éjszaka hátralévő részében már nem beszélgettünk és aludni sem aludtunk.

– Mikor veszed le ezt a vacakot? – kérdeztem türelmetlenül már másodjára az elmúlt öt percben.

– Nyugalom, nem sokára – vigyorgott Dávid, majd hallottam, ahogy a kocsi kerekei kavicsos útra térnek. Jót mulatott az izgatottságomon. A tegnap gyönyörű éjszaka után megreggeliztünk és Dávid beültetett az autójába, azt mondta, meglepetése van. Amikor előkerült a fekete sál, amit a szememre kötött, picit megijedtem. Rossz emlékek idéződtek fel bennem. Dávid észrevette, megcsókolt és biztosított róla, hogy ez nagyon kellemes meglepetés lesz.

Megálltunk. Dávid behúzta a kéziféket és leállította a kocsit.

– Levehetem? – kérdeztem.

– Még nem – mondta kedvesen.

Kiszállt, majd kisegített engem is. Óvatosan lépdelve kapaszkodtam Dávid karjában.

– Gyere csak erre, segítek – mondta, ahogy húzott maga után, majd egyszer csak megállt és mögém lépett. A sál lehullott és én csodálkozva néztem körül.

Gyönyörű, hatalmas ház előtt álltunk, amit csodálatosan szép, gondozott kert vett körül. Bézs színű vakolata üde színfolttá tette a környező zöld növényzet körében. Óriási ablakai voltak, oldalt egy nyitott teraszt láttam. Nem jutottam szóhoz.

– Tetszik? – kérdezte Dávid.

– Ez a házad?

Dávid elmosolyodott és szelíden betolt az ajtón. Lenyűgözve néztem körül, egyszerűen gyönyörű volt minden, és amikor beléptünk, elakadt még a levegőm is.

– Nem, ez a mi házunk – súgta mögöttem Dávid.

Döbbenten néztem rá, majd vissza a tágas tér felé. Nagy volt, nagyon nagy és világos. Sok fafelület és modern pasztellszínek. Szépséges, hatalmas konyha, étkező és nappali és benne egy hangulatos fehér színű kandalló. El voltam ragadtatva.

– Ez.. ez…

– Olyan, amilyennek elképzelted?

– Emlékeztél rá? – fordultam felé hirtelen.

– Igen. Tetszik?

– Imádom! – borultam a nyakába és hosszan megcsókoltam.

Dávid megpördült velem, majd javasolta, hogy nézzük meg az egész házat. Boldog voltam, nagyon, talán még életemben nem voltam ilyen boldog, ahogy Dáviddal körbenéztünk a házban. A mi házunkban. Minden tökéletes volt.

– Mikor lehet költözni? – kérdeztem.

– Akár ma.

– Komolyan? De hát mikor csináltad mindezt? Azt mondtad, félkész. Hogy tudtad ilyen gyorsan…

– Amikor rájöttem, hogy te voltál a nő a kockában, sürgetni kezdtem az építést. Rájöttem, hogy veled akarom leélni az életemet, nem tudnék mást elképzelni, akivel családot alapíthatnék.

Elmosolyodtam. Éppen egy csukott ajtóhoz értünk.

– Ez mi? – kérdeztem az ajtóra mutatva.

– Az egyetlen szoba, ami nincs berendezve.

– Nincs? És mit terveztél ide? – nyitottam be kíváncsian, de azon nyomban rájöttem a válaszra.

A krémszínűre festett szoba világos színű laminált lappal borított padlóján egy fehér, bolyhos plüssmaci ült. Odaegyensúlyoztam és lehajoltam érte. Meghatódva vettem fel és öleltem magamhoz. Dávid is odasétált és a karjaiba vont.

– Azt gondoltam, a hálószobánkhoz való közelsége miatt ez kitűnő gyerekszoba lehetne.

– Valóban – bólintottam könnyes szemmel, de hatalmas mosollyal az ajkamon.

Dávid átölelt és nagyon sokáig álltunk ott magunk között tartva a kis macit.

Egy hét múlva már nagyjából be is laktuk a házat. Azonnal el kezdtük összepakolni a lakásainkat és gőzerővel kifelé költözni a városból. Minden simán ment. Livi, az ingatlanos barátnőm kezébe adtuk a lakásaink további sorsát, mi pedig megkezdtük közös életünket a városon kívül, csodálatos zöld övezetben.

Egy este meglehetősen feszültek voltunk mindketten. Nem tudtuk, mire fogni. Próbáltunk nem foglalkozni vele, de ez meglehetősen nehéznek bizonyult. Dávidnak ekkor remek ötlete támadt.

– Menjünk ki a teraszra. Bontsunk ki egy üveg bort és nézzük a csillagokat!

Elmosolyodtam.

– Szabad téri romantika?

– Van kedved? – kérdezte mosolyogva, miközben magához húzott.

Bólintottam. Dávid kivett a borhűtőből egy üveg rozét. Én poharakat vettem elő, majd kiültünk a teraszra és néhány korty rozé után már kellemesebben is éreztük magunkat. Nevetgéltünk, összebújtunk, csókolóztunk.

– Egyik este elmehetnénk vacsorázni vagy színházba, mit szólsz? – kérdezte hirtelen.

– Jó lenne, de nagyon sok munkám halmozódott fel és péntek-szombaton rendezvényem lesz.

– Nem gondolod, hogy túl sokat dolgozol?

– Ezt pont te mondod nekem? – nevettem rá.

– Igazad van! Lazítanunk kéne.

– Mire gondolsz?

Dávid kajánul elvigyorodott.

– A szex is ellazít, de arra gondoltam, el is utazhatnánk valahova.

– Csábító ajánlat, de most tényleg nem megy – húztam el a számat. – Ezek a költözések, Orsi is tanulja még…

– Orsi remekül el van egyedül is. Nem akarsz felvenni még egy asszisztenst? Ketten remekül tudnák vinni a céget, neked pedig sokkal több időd lenne.

– Mi értelme annak, hogy nekem sok szabadidőm legyen, ha neked nincs?

– Távlati terveim vannak.

Összeráncoltam a homlokom, majd megráztam a fejem.

– Most semmiképp nem mehetek el, rengeteg dolgom lesz a héten. Három megbeszélésem lesz, két rendezvényem, pótolnom kell az elmaradt számlákat, a könyvelőm is nyavalyog valamiért és orvoshoz is el kell mennem…

– Milyen orvoshoz? – szakított félbe Dávid.

– Nőgyógyászhoz. Semmiség, csupán kontroll, rákszűrés, tablettafelírás…

– Tabletta?

– Fogamzásgátló.

– Értem – nézett maga mellé.

– Mi jár a fejedben? – kérdeztem, majd váratlanul megvilágosodtam. – Várjunk csak! Tudom, mi a terved! – kiáltottam rá.

– Terv? Miféle terv?

– A te terved! A szoba, a maci, az új asszisztens, az utazás és a tabletta!

– Miről beszélsz? – nézett rám Dávid játékosan.

Elnevettem magam és az ölébe húzódtam. Ágyékunk összeért és mindkettőnkben felizzott a vágy.

– Horváth Dávid, te teherbe akarsz ejteni?

Dávid két keze közé fogta az arcomat és elkomolyodva a szemembe nézett. Homlokomat az övének döntöttem és megnyaltam a számat.

– Csak ha te is készen állsz rá – zihálta.

Nem tudtam válaszolni. Talán gyorsnak éreztem. Most mintha túl nagy léptékben haladtunk volna. Bár lehet a mi kapcsolatunkat szokványosnak nevezni? Kezdve, hogy előbb szexeltünk, minthogy láttuk volna egymást? Kit érdekel? Ez szerelem! Ez maga a megtestesült, gyönyörű, mindent elsöprő szerelem azzal a varázzsal, amiről mindig is álmodtam! És szeret! Szerelmes belém. Megvéd mindentől és mindenkitől. Házat épített nekem és most gyereket akar tőlem. Megcsókoltam. Hosszan, átadva magam az érzésnek, a repkedő pillangóknak a gyomromban, a boldogságnak, a beteljesülésnek.

– Ezt vehetem igennek? – kérdezte Dávid felizgulva.

Épp válaszolni akartam és közben megmozdítani elzsibbadó lábamat, amikor véletlenül lelöktem az asztalról a borospoharat. Felborult, a bor kiömlött. Hamar felpattantam és felállítottam a boros poharat.

– Hozok papírtörlőt – mondtam, majd besiettem a konyhába.

Bevizeztem a mosogatószivacsot és felkaptam a papírtörlő tartót, majd megfordulva épp indulni akartam kifelé, amikor váratlanul megragadott valaki és kezét a számra szorította. Ijedten hullott ki minden a kezemből, hatalmas ricsajt csapva, amire Dávid is berohant a teraszról.

– Mi a…

Nem tudta befejezni, torkán akadt a szó. Nem kellett látnom, tudtam, ki áll mögöttem. Éreztem a borzalmas illatát, azt, amitől szabadulni akarok, aminek még az emlékét is el akarom felejteni. Levente hátrálni kezdett velem, majd megtorpanva felnevetett.

– Nocsak, nocsak, micsoda kis palotát húztatok fel itt az isten háta mögött!

– Mit akarsz? – kérdezte fagyosan Dávid.

– Komolyan azt hittétek, megszabadultatok tőlem?

– Mi tagadás, így képzeltük!

– Hát ezt elfelejthetitek! Elmegyek, de nem egyedül! Nóra, az enyém és velem jön!

– Nem megyek sehova veled! – kiáltottam, miközben beleharaptam az ujjába.

Levente felkiáltott, majd megpenderítve pofon vágott, mire Dávid dühödten felé ugrott, de akkor a zsebéből előhúzott egy fegyvert, amit a fejemnek szegezett, ezzel megfékezve Dávidot is.

– De jössz, te kis cafka! Elég volt a fene nagy boldogságotokból! Jössz velem, akár a pokolba is!

– Tegye a fegyvert a földre és emelje fel a kezét! – hallatszott hirtelen a hátunk mögül.

Levente meglepetten fordult meg, mire egy komplett kommandós sereg látványa fogadta. Szorítása enyhült, Dávid pedig kihasználva az alkalmat kirántott a karjaiból. Levente megzavarodott, a kommandósok pedig leteperték. Megbilincselése és letartóztatása közben is az én nevemet kiabálta és azt, hogy soha nem hagyja, hogy boldogok legyünk, de a rendőrök hamar elvitték. Egy tiszt lépett hozzánk.

– Hívjunk mentőt, hölgyem?

Kérdőn nézett rám, mire megérintettem a számat. Dávid is jobban szemügyre vette.

– Kérem – mondta Dávid a tisztnek. – Felszakadt a szád – nézett rám.

– Nem kell mentő, ne viccelj, a mentőknek jobb dolguk is van, mint egy szakadt száj miatt kijönni ide! – ripakodtam Dávidra.

– Rendben, akkor elviszlek a kórházba! És nem akarok semmi kifogást!

Már úton voltunk a kórházba, amikor eszembe jutott valami.

– Honnan kerültek oda a kommandósok?

– Gondolom, a rendőrök hívták őket.

– És a rendőrök honnan tudták, hogy Levente itt van?

– Attól a rendőrtől, aki erősítést küldött ide.

– És az a rendőr honnan tudta?

– Tőlem.

– Tőled? – kérdeztem megdöbbenve.

– Nem voltam nyugodt, amíg tudtam, hogy ez az eszement szabadlábon van. Védelmet kértem magunknak. Járőröztek felénk minden éjjel. Minden este adtam egy telefont a járőrnek, amin gyorshívás volt beállítva. Mielőtt bejöttem a teraszról, megnyomtam a gyorshívást, mindent hallottak.

A kórházban hamar ellátták az apró sérülést, szabadkoztam is, hogy ilyen semmiséggel zavartuk őket, ám az ápoló megnyugtatott, amit varrni kell, az nem semmiség. Fájdalomcsillapítót is kaptam és javasolták, hogy jegeljük.

Amint hazaértünk, Dávid készített is jeges pakolást. A kanapén feküdtem, a számra szorítva a konyharuhába pakolt jégkockákat és néztem, ahogy Dávid a kanapé karfájára ülve engem figyelt. Pár pillanat múlva azonban váratlanul elpityeredtem. Egyszerűen csak akkor jött ki rajtam az elmúlt órák feszültsége, félelme. Dávid magához húzott a kanapéra ereszkedett velem.

– Css! Most már semmi baj! – nyugtatott. – Már vége! Már nem bánthat soha többet.

Hosszú percek vagy inkább órák, magam sem tudtam pontosan, telhettek el így ebben a csendes ringató, vigasztalásban, egészen addig, amíg el nem álmosodtunk mindketten. Dávid féltőn, óvatoskodva megfürdetett és ágyba dugott. A takaró alatt magához vont és tovább ringatott.

– Aludj jól! – csókolta meg az arcomat, mire felszisszentem. – Bocsánat.

– Nem vagyok túl szép látvány így, ugye?

– Ne viccelj, te mindig szép vagy! Gyönyörű és én nagyon szeretlek! Életem végéig olyan őrülten, ahogy csak hagyod.

Elmosolyodtam, majd egy néma másodperc után halkan megszólaltam.

– Utazzunk el!

– Komolyan? – nézett rám Dávid meglepetten.

– Igen. Valahova messzire. Csak mi ketten.

Örömében szájon csókolt, fájdalmamban újra felszisszentem, amiért ismételten bocsánatot kért. Nevettem, olyan felszabadultan, ahogy hosszú hetek, hónapok óta nem. Biztonságban voltam, békében és szerelemben.

– Aztán ki tudja? Az is meg lehet, hogy már hárman jövünk haza a nyaralásból.

Dávid megdöbbenve nézett a szemembe, alig mert mosolyogni, de szemeiben könnyes boldogság csillogott.

– Csak azt várjuk meg, hogy meggyógyuljon a szám, mert nem szeretném, ha a kisbabánk egy olyan szeretkezésben foganna, ahol nem csókolhatlak úgy igazán!

Vége