A szex és én - Huszonegyedik

Azt hittem, a teszttel leszereltem Tamást, de pénteken délben, amikor a kifőzdében tanúja volt egy szédülésemnek és aztán meglátta, hogy a tálcámon alig van étel, megkeresett az irodámban. Éppen Norbihoz készültem, amikor betoppant. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Szilvi felállt az asztalától és minket nézett.

– Miben segíthetek? – kérdeztem oda sem figyelve.

– Szeretném, ha elmennél orvoshoz.

– Negatív a teszt, mi kell még neked?

– Csak biztos akarok lenni benne, hogy…

– Nem vagyok terhes.

– A rosszulléteid nem ezt igazolják.

– Semmi közöd a rosszulléteimhez, nagylány vagyok, megoldom magam – vágtam a szemébe, majd otthagytam.

Persze, sejthettem volna, hogy nem adja fel könnyen. Már késő délután volt, amikor Adél kopogott be az irodámba.

– Liza, feljönnél Tamáshoz? – kérdezte félszegen.

– Eszem ágában sincs – merültem a monitoromba.

– Kérlek, szeretne beszélni veled, de nem itt a te irodádban.

– Én nem akarok beszélni vele.

– Légy szíves, ha nem jössz fel, megint dühös lesz és velem fog ordibálni.

Szánakozva néztem szerencsétlen lányra. Megsajnáltam.

– Jó, rendben, de csakis miattad.

Elindultunk Adéllal Tamás irodájához. Adél leült a helyére, én pedig bekopogtam, majd be is nyitottam hozzá.

– Mit akarsz? – estem neki durván, miután becsuktam az ajtót.

– Kértem neked időpontot egy orvoshoz.

– Van saját orvosom, ha lesz rá okom, majd elmegyek hozzá.

– Ha terhes vagy, gondolom az én gyerekemmel és nincs jogod veszélyeztetni – sziszegett.

– Jézusom! Hallod magadat? – néztem rá teljesen megrökönyödve. – Mi az, hogy gondolod a te gyerekeddel? Mégis ki a francé lenne?

– Ezt neked kell tudnod.

– Úristen! – döntöttem a homlokomat a tenyerembe. – Tamás, komolyan mondom, hagyj békén! Korlátozódjon a kapcsolatunk a munkára és…

– Nincs jogod ezt tenni. Ha terhes vagy…

– Utoljára mondom, nem vagyok az! De az, akinek semmiféle joga nincsen engem kérdőre vonni vagy ugráltatni, te vagy és minden nemű jogodat akkor vesztetted el, amikor úgy döntöttél, hogy egyik napról a másikra mindenféle magyarázat nélkül eltűnsz az életemből, mindezt ráadásul úgy, hogy búcsúzóul még le is kurvázol!

– Miért kéne bármit is megmagyaráznom? – ugrott nekem. – Rohadtul nyilvánvaló, hogy minden szavad hazugság volt és valóban nem vagy alkalmas semmilyen párkapcsolatra!

– Nyilvánvaló? Nekem rohadtul nem az! És ha én nem vagyok alkalmas párkapcsolatra, akkor hogyan hívnád azt a férfit, aki miután a szerelmének hív, napokig életjelet sem ad magáról, nem tudom, hogy zajlik a válópere, mi a kimenetele, mert arra sem veszi a fáradtságot, hogy értesítsen róla, majd eltűnik, mint szürke szamár a ködben, és amikor kérdőre vonom, leribancoz?

– Ne nézz már hülyének! Most valóban el kell mondanom, hogy mit láttam a saját szememmel? – ordított.

– Igen, kérlek, mondd el! – hangsúlyoztam ki dühtől vöröslő fejjel. – Mert fogalmam sincs, mit ártottam neked.

– Mekkora egy álszent liba vagy!

– Ne merészelj sértegetni! – szorítottam ökölbe a kezem.

– Rendben, elmondom! – mondta, majd járkálni kezdett az asztala mögött. – Az elejétől akarod hallani?

– Jó lenne, igen! – feleltem hasonlóan hangos stílusban.

– Amikor kimentem a házamhoz, hogy összeszedjek pár dolgot, nem tudtam bemenni a saját házamba, mert a kedves feleségem lecserélte a zárakat. Én persze megpróbáltam rátörni az ajtót, de az a hülye liba kihívta rám a rendőröket. Azok meg bevittek a rendőrségre, hiába bizonygattam, hogy a ház az enyém és, hogy Judit jogtalanul zárt ki belőle. Mivel dühös voltam, nem bántam velük kesztyűs kézzel, így bent tartottak, ezért nem tudtalak hívni. Másnap engedtek telefonálni, felhívtam az ügyvédemet és ő elrendezett mindent. Beszaladtam a céghez a tárgyalásra és utána a házhoz mentem, hogy  ügyvédi segítséggel kipaterolhassam Juditot a házamból. Zárakat cseréltem és megvártam, amíg az utolsó szöget is elviszi, ami az övé. Csütörtökön így gond nélkül szétválasztottak minket. Judit az autóján kívül semmit nem kapott és a kis zárcserés malőrje miatt még asszonytartást sem kell fizetnem neki. Én, hülye meg rohanok haza a szerelmemhez, hogy elmondjam neki személyesen és megünnepelhessük, hogy elvált ember vagyok és csak az övé. Trappolok fel a lépcsőn, nyitom a kulcsommal az ajtót, amikor fura hangokat hallok. Nem értettem félre őket és aztán a hálóhoz érve… a saját szememmel is láthattam, hogyan dugják hátulról a barátnőmet.

Értetlenül néztem rá.

– Te meg miről beszélsz?

– Ilyen jó volt? Emlékezetkiesést is okozott? – röhögött fájdalmasan. – A kis személyi edződ úgy tolt hátulról, hogy azt sem hallottátok meg, hogy kimentem az ajtón!

Könnyek tolultak a szemembe, lesütöttem a tekintetemet és csak hallgattam tovább a vádaskodását. Már mindent értettem. És igen, azt kívántam, bár ne érteném még mindig. Elhallgatott és nekem felfordult a gyomrom, de képes voltam uralkodni az ingeren.

– Befejezted? – kérdeztem tőle halkan, szomorúan.

– Nem volt elég? Van fogalmad róla, mit éreztem? Megcsaltál! Te! Aki tudta, hogy min mentem keresztül évekig! Aki elérte, hogy megbízzam benne, hogy beleszeressek és aztán ugyanúgy pofára ejtettél, mint Judit! Én gyűlöltelek abban a pillanatban és azóta is gyűlölöm minden egyes percét a kapcsolatunknak, de leginkább azt a percet, amikor elhittem neked, hogy te más vagy! Mert nem vagy más! Ugyanolyan…

– Ribanc? – kérdeztem tőle a szemébe nézve, könnyes arccal.

– Az! – vettette oda olyan durván és olyan megvetéssel, amilyennel csak tudta. Vörös volt az arca, szemei vérben forogtak és kapkodta a levegőt, mintha fulladna.

Megtöröltem a szemeimet, majd bólintva az ajtó felé indultam.

– Most meg hova mész? – kiáltott utánam.

Egy pillanatra megtorpantam, majd felé fordulva alig hallhatóan megszólaltam.

– Ég veled, Tamás!

Azzal kiléptem az ajtaján. Adél felpattant, amikor elsétáltam az asztala mellett.

– Jól vagy, Liza?

Könnycseppeket elmorzsolva csak megráztam a fejemet, miközben próbáltam halványan mosolyogni, de aztán csak otthagytam és lementem a földszintre. A lift előtt Szilvi és Hédi vártak. Gondoltam, hogy Adél riasztotta őket. Szó nélkül mentem ki a mosdóba, ők pedig aggódva követtek.

Miután kihánytam magam, kisétáltam a mosdókagylóhoz, megmostam az arcomat és próbáltam felocsúdni.

– Mondj valamit, Liza! – kérte Szilvi.

– Adél azt mondta, nagyon kiabáltatok.

– Így volt – bólintottam, majd letöröltem az utolsó könnycseppemet is.

– Elmondta, hogy miért szakított?

– El.

A lányok csendben várták, amíg megszólalok. Nem akartam nekik bevallani, de kibukott belőlem minden, egyszerűen nem tudtam visszafogni magam és elmeséltem mindent, pont úgy, ahogy Tamás is mondta nekem.

– De hát aznap én voltam a lakásodon Gergővel! – kiáltott fel Szilvi.

Csendben a mosdókagyló szélének dőltem, összefontam a karjaimat és bólintottam.

– Azt értem, hogy ha hátulról csináltátok, akkor az arcodat nem láthatta, de miből gondolta, hogy Liza vagy?  – nézett Hédi Szilvire.

– Fogalmam sincs, ez egy idióta! – hebegett Szilvi. – Hiszen tudja, hogy Gergővel vagyok, a múltkor négyesben vacsoráztunk.

– Hogy lehet összekeverni titeket? Te barna vagy, Liza meg szőke! – morfondírozott Hédi továbbra is, ám akkor Szilvinek beugrott.

– Basszus! – kapta a kezét a szája elé és nézett rám meredten.

Bólintottam és a hajamra mutattam.

– Mi van? – nézett Hédi hol rám, hol Szilvire.

– Paróka volt rajtam. A nővérkés jelmez és a szőke paróka… – nyögte Szilvi.

– Szőke paróka? – ismételte Hédi. – Ezért hitte azt Tamás, hogy te vagy?

Elcsigázottan bólintottam.

– Szent ég, mekkora egy hülye!

– Félhomály volt, az igaz, de hát, hogy hihette rólad… elmondtad neki, hogy tévedett?

– Nem.

– Miért nem? – kérdezték egyszerre.

– Nem mondtam és nem is fogom – jelentettem ki határozottan.

– És az anyukája? Nála voltál akkor egész este. Nem beszéltek?

– Nem tudom és nem is érdekel.

– Hogy mondhatod ezt? – kérdezte értetlenül Hédi.

– Majd én… én nem fogom hagyni, hogy… – indult meg Szilvi a kijárat felé.

– Nem! – kiáltottam rá. – Megtiltom!

– Mi? Nem értelek! El kell mondanod, hogy az nem te voltál… te nem csináltál semmit!

– Így van, Szilvi! Én nem csináltam semmit! És ő kidobott anélkül, hogy rákérdezett volna. Nem bízott bennem, elhajított, mint egy rongyot, mert előbb hitt az előítéleteiben, mint a barátnőjében.

– De hát…

– Nincs de hát! Megtiltom, hogy bármelyikőtök is elmondja neki!

– Liza, ha tudná, kibékülnétek és minden megint…

– Nem. Nem lenne minden jó és szép! Már soha nem lesz az! Eszem ágában sincs kibékülni vele. Látni se akarom, hallani se róla!

– És a baba? – mutatott Szilvi a hasamra.

– Milyen baba? – nézett nagyot Hédi. – Terhes vagy?

– Nem vagyok, nincsen semmilyen baba. Csináltam tesztet is és negatív lett.

– De én ezt nem tudom elhallgatni, nekem muszáj elmondanom, hogy egy hatalmas nagy tuskó!

– Szilvi, ha csak egy kicsit is a barátnőm vagy és szeretsz, nem árulsz el! Értsd meg, attól semmi nem javulna meg! Én ezt lezártam. Vége. Örökre – szipogtam egy kicsit, majd összeszedve magam visszamentem az irodámba és leültem dolgozni.

Szerencsére nem volt sok már vissza a munkaidőmből. Összepakoltam és hazamentem. A lakásom magányában aztán keservesen sírva fakadtam és hangosan ordítva kérdeztem magamtól is, hogy miért, miért, de nem jött válasz. Fájdalmasan sirattam a be sem teljesedett első szerelmemet és az átélt gyönyöröket, az űrt, amit a bizalmatlansága hagyott bennem és a pokoli dühöt, amit éreztem magamban, akárhányszor csak eszembe jutott a ribancozása. Azon a hétvégén megengedtem magamnak, hogy a lakás négy fala között kellően meggyászoljam, amit Tamás iránt éreztem. De csak vasárnapig. Csak addig, mert hétfőtől egy új Liza leszek, aki nem hagyja magát a sárba tiporni, aki büszke, független és önálló és nem szorul férfiakra semmilyen téren.

Ezen elhatározásomat megünnepelve, még vasárnap délután elmentem egy bevásárlóközpontba. Shoppingoltam egy jót, manikűröztettem, fodrásznál jártam és egy fantasztikus masszázsra is beneveztem. Ennek köszönhetően és annak, hogy a rosszulléteim mintegy varázsütésre megszűntek, hétfőn reggel valóban újjászületve léptem át a vállalat kapuját. Mindenki engem nézett. A pénteken még sápadt, erőtlen Liza nyomtalanul eltűnt. Helyette egy csinos, független nő libbent el előttük. Futólag belenéztem egy üvegfelületbe és ismételten vállon veregettem magam a ruhaválasztásért. A sötétkék, hajszálcsíkos szivarnadrág pazarul állt rajtam, a hozzáillő gyűrt ujjú blézer ugyancsak és az alatta viselt hófehér blúz az egésznek elegáns hatást kölcsönzött. Az új frizura pedig egészen mássá varázsolta az arcomat. Magas sarkú cipőm határozott kopogására pedig mindenki felfigyelt, akinek csak kellett.

A lift előtt Tamás és Csaba várakoztak, az ügyfélszolgálat bejáratától nem messze pedig a lányok csoportosultak. Mindannyian döbbenten néztek rám. Nem hagytam kizökkenteni magam. Mindenféle mosoly nélkül elhaladtam mellettük, miközben jó hangosan és határozottan rájuk köszöntem. Előbb a lányokra.

– Jó reggelt, lányok!

Zavartan, hebegve-habogva viszonozták a köszönésemet.

– Jó reggelt! – üdvözöltem a teljesen megrökönyödött férfiakat is, majd meg sem várva, hogy köszönjenek, bevágtáztam az irodámba.

Bekapcsoltam a gépemet, és éppen az asztalomra tett postai leveleket nézegettem, amikor Szilvi és Hédi bekukkantottak.

– Miben segíthetek, lányok? – kérdeztem fel sem nézve a borítékokból.

– Liza, jól vagy? – nézett rám Szilvi döbbenten.

– Jól, köszönöm.

– Nem vagy már rosszul?

– Nem, egy cseppet sem. Péntek óta nem hánytam, nem szédülök, az étvágyam is remek, mi kell még? – húztam a számat egy félmosolyra.

– Levágattad a hajadat.

– Ühüm.

– Tamás arca megért egy misét, ahogy elsétáltál előtte – vigyorgott Hédi.

– Nem néztem.

A lányok egymásra néztek, majd újra rám.

– Más vagy. Olyan kimért – jelentette ki Szilvi.

– Ugyan, lányok! Ha semmi problémátok nincs, menjetek szépen dolgozni!

Elkerekedett szemekkel fordultak ki az irodámból, de még hallottam, amit Szilvi válaszolt Hédi kérdésére, hogy miért viselkedem így:

– Szerintem csak túlélni akar.

Hetekig nem vettem róla tudomást, de Szilvinek igaza volt akkor. Valóban csak túlélni akartam. Munkaidőben egy álarcot viseltem, kemény voltam, határozott és rideg, ám otthon csak egy megtört nő, aki bárányos pizsamában csokit eszik a tévé előtt. Egy idő után Szilvi rávett, hogy járjak el újra edzeni, így legalább levezethettem valahol azt a hatalmas felgyülemlett energiát és dühöt, ami majd szétvetette a bensőmet. Tamással csakis a munkáról beszéltünk, egy alkalommal bejött az irodámba és megkérdezte, hogyan érzem magam.

– Jó, hogy jöttél, legalább nem kell ezt Adéllal felküldenem neked – szóltam hozzá közömbösen, majd egy papírt nyomtam a kezébe.

– Mi ez?

– Ez, kérlek, egy orvosi lelet, ami tanúsítja, hogy nem vagyok és nem is voltam terhes, főleg nem a te gyerekeddel. Így most már békén lehet hagyni a témával! – fordultam el tőle.

Valóban elmentem a dokimhoz és kértem, hogy vizsgáljon meg, majd adjon egy ilyen papírt. Tényleg nem voltam terhes, azt mondta, szerinte a rosszulléteimet pszichésen okozta valami, talán egy nagyobb lelki megpróbáltatás. Nahát, ezt kipipálhatjuk, mert volt nagyobb lelki megpróbáltatás. Hajaj!

Tamás tanulmányozni kezdte a papírt, majd rám nézett.

– És a rosszullétek?

– Elmúltak – vettem le egy mappát az íróasztalom mögötti polcról.

– De mi okozta őket?

– Nem rád tartozik! – néztem föl rá egy pillanatra, majd a mappába merülve újra elfordultam tőle.

Ekkor elhagyta az irodámat és a következő napokban, hetekben csakis munka kapcsán beszéltünk, bár akkor is úgy, hogy nagyjából mindenki félve nézett ránk.

A lányok nem értették, mi ez a változás, hallottam már olyat is, hogy szerintük olyanná váltam, mint Tamás volt régen, illetve amilyen most is. Durva, rideg, zord, mufurc és mosoly nélküli. Aláírtam. Mert ilyen lettem. Minden egyes cégnél töltött percben éreztem, hogy ott van, ott lélegzik ugyanabban az épületben, teremben, tárgyalóban, ahol én és pokoli dühvel töltött el.

Egy csütörtöki napon Csaba kisgyűlést hirdetett. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy Szilvit küldöm magam helyett, de nem akartam meghátrálni. Megkértem a lányokat, állítsák össze a szükséges listát, aztán én is felkészültem a gyűlésre. Ebéd után Norbihoz mentem, aki majd minden alkalommal bepróbálkozott nálam, majd összeszedve a jegyzeteimet, felmentem Csabához. Most az ő irodájában volt a kisgyűlés. Amikor kiléptem a liftből, láttam, hogy Csaba kint telefonál. Andi nem volt a helyén, így az ajtaja előtt várakoztam. Csaba egy pillanatra eltartotta a telefont a fülétől, majd kedvesen rám szólt.

– Andit és Adélt elküldtem kávéért, mindjárt megyek én is, egy pillanat!

Azzal újra a telefonba kezdett beszélni. Én beléptem az irodájába. Akkor láttam, hogy Tamás már bent van. Az első reakcióm az volt, hogy kifordulok az irodából és inkább előtte várom meg a többieket, de aztán úgy gondoltam, az gyengeség lenne a részemről, megfutamodás, én pedig arra nem vagyok hajlandó. Tudom kezelni a dolgokat. Így aztán köszönés helyett lehuppantam az egyik székbe és türelmesen vártam. Ám csak nem akartak megérkezni sem a lányok, sem Csaba befejezni a telefonálást. Tamás szemben ült velem. Ugyanolyan düh munkálkodott mindkettőnkben. Döbbenetes feszültség uralkodott köztünk.

Aznap egy fehér-sötétszürke businessruha volt rajtam, ami szolidan kiemelte a dekoltázsomat. Csak pár perc múlva tűnt fel, hogy Tamás nem is rám néz, amikor véletlenül felém fordítja a fejét, hanem a melleimet. Nem is tudtam megfogalmazni, hogy ez milyen érzéseket váltott ki belőlem. Egyrészt legyezte a hiúságomat, hogy minden bizonnyal izgalomba hoztam őt, másrészt fel voltam háborodva. Aztán bosszantani akartam. Kihúztam magam és helyezkedni kezdtem a székemben, próbáltam úgy ülni, hogy keresztbe tett lábaimból minél többet láthasson. Elértem a célom. Köhécselve fordult el, majd pár másodperc múlva újra a combjaimra pillantott. Elmosolyodtam volna, de csak magamban tettem, nem akartam, hogy rájöjjön, direkt provokálom. Akkor bejött Csaba.

– Elnézést, hogy sokáig tartott, a lányok is mindjárt jönnek, biztosan. Beszéltetek egy kicsit legalább? – kérdezte, miközben ő is leült.

– Nincs miről beszélnünk – köhintett Tamás, majd fészkelődni kezdett a széken.

Én semmit nem reagáltam.

– Ugyan már, srácok! Meddig akarjátok ezt még csinálni?

– Fogalmam sincs, mire célzol – mondtam olyan közömbösen, mintha csak az időjárásról kérdezett volna.

Már épp meg akart szólalni, amikor a lányok bejöttek a kávékkal. Mindenki leült és neki kezdtünk a gyűlésnek.

Pokoli volt, ezt bátran állíthatom. Nyögve nyelős és hosszú. Tamással mindenen összevitatkoztunk, amin csak lehetett. Végül Csaba már nem bírta tovább és felkiáltott.

– Uramisten! Csak úgy szikrázik körülöttetek a levegő! Mi lenne, ha egymás között intéznétek el a dolgot és nem a mi munkánk rovására menne a szexuális feszültségeteket? Menjetek szobára, basszus!

Adél és Andi fülig pirultak, mi pedig szótlanul néztünk a kibukott Csabára. Felállt és pakolni kezdett.

– Komolyan mondom, amíg nem rendezitek a dolgokat, nem folytatjuk a gyűlést! Egy kiadós dugás kell itt mindenkinek! – kiáltotta, majd felkapta a táskáját és a kabátját. – Leginkább nekem! Hazamentem!

Egy darabig szótlanul néztünk egymásra, majd én felálltam és visszamentem az irodámba. Leültem, de képtelen voltam figyelni, nem tudtam dolgozni. Csaba észrevétele elképesztően felzaklatott. Mert hát tudtam én, hogy attól, hogy én nem veszek róluk tudomást, a hormonok még dolgoznak bennem és bizony, vannak vágyaim. Már jó hat hét eltelt az utolsó együttlétünk óta, ha nem több és ennyit nem szoktam kibírni szex nélkül.

A munkaidőm lejárta után elmentem edzeni. Úgy gondoltam, hogy ez majd segít a felgyűlt energia leküzdésében, de azon kívül, hogy Gergő és Szilvi még rátettek egy lapáttal az évődésükkel, csupán annyit értem el, hogy alaposan elfáradtam. Elbúcsúztam Gergőéktől, majd hazamentem.

Lezuhanyoztam, ettem és leültem tévét nézni. Egy régi film ment. Sikeresen el is aludtam rajta. Körülbelül hajnali fél kettőkor ijedtem fel arra, hogy mintha kopogtak volna az ajtómon. Felültem és figyelni kezdtem, de nem hallottam semmit. Felkeltem és odamentem. Kinyitottam az ajtót és kinéztem, de nem láttam senkit. Megvontam a vállamat, majd bementem. Kulcsra zártam és a hálóba sétáltam. Bedőltem az ágyamba és próbáltam visszaaludni, de nem tudtam. Forgolódtam ide-oda, és mindennél élénkebben éltek bennem a szeretkezős pillanataink Tamással. Éreztem magamon az érintését, az orromban az illatát, az ajkamon a csókját, az izmait, a testét magamon, forró és kemény farkát a vaginámban és majd elpusztultam a vágytól. Felhevült testem megvonaglott és elgyötört sóhaj bukott ki az ajkaim közül. Dühödten rúgtam le magamról a takarót, egy percig csak vártam, hátha csillapodik a kínom, de nem történt meg. Felálltam és a komódhoz sétáltam. Kihúztam a fiókot és az első pillantásom a bilincsre esett. Bizseregve simítottam rajta végig, emlékezve Tamás hangjára, amikor kikötöttem őt az ágyhoz. Behunytam a szemem, mintha azzal elkergethetném a képet róla, majd inkább egy vibrátorhoz nyúltam és kivéve azt meg egy tubus síkosítót, visszafeküdtem az ágyba. Letoltam a pizsi alsómat és széttettem a lábaimat. Nem volt kedvem simogatáshoz, túlzott ráhangolódáshoz, pusztán az orgazmust akartam kicsikarni magamból, hogy el tudjak aludni, hogy ne érezzem ezt a marcangoló kínlódást. Az ujjaimra nyomott síkosítót a puncimra kentem, majd a vibrátort is bekentem vele. Megsimogattam a vibrátor végével egy kicsit a szeméremajkakat, majd szétnyomva őket közéjük toltam a rudat. Éreztem a hideg zselés keménységet magamba tolulni. A rezgés pont jó volt, mozgatni kezdtem magamban és próbáltam minél előbb elélvezni, de egyszerűen nem ment. Óhatatlanul is Tamás jutott eszembe mindig, hallottam a hangját és az agyam folyton tiltakozott ellene. Megkíséreltem kiverni őt a fejemből, de nem jártam sikerrel. Ám a folyamatos képzelgésem róla, majd tiltásom kifárasztott, képtelen voltam elélvezni és már egyre dühösebb és dühösebb voltam. Végül csak éreztem valamit, de az olyan messze volt a gyönyörteljes orgazmustól, mint Makó Jeruzsálemtől. Kivontam a testemből az élettelen farkat, majd az ágy mellé hajítottam, elfordultam és nemsokára el is aludtam. Bár nagyon nem volt pihentető az álmom.

Reggel a szokásosnál is bosszúsabb voltam, és ha csak eszembe jutott, hogy ma folytatnunk kell a kisgyűlést, még inkább haragra gerjedtem.

Dél környékén találkoztam Tamással és Csabával, ahogy a kifőzdébe értem.

– Mikor folytatjuk a kisgyűlést? – kérdeztem.

– Az attól függ. Dugtatok tegnap? – nézett ránk.

Elképedve néztem rá.

– Ezt most komolyan kérdezted?

– Na, jó, viccet félretéve, ha dugtatok is, akkor sem lenne jó ma. Talán jövő héten.

Bólintottam, majd csatlakoztam a rám váró Szilvihez. Leültünk enni. A leves után Szilvi köhintett egyet.

– Tamás folyton idenéz.

– Nem érdekel.

– Nem érdekel? Liza, ne mondd, hogy már abszolút nem mozgat meg!

Elhúztam a számat, ahogy ránéztem.

– Miért néz téged folyton? Békülni akar?

– Nem, csak dugni.

Szilvi félrenyelte a falatot, ami a szájába volt.

– Ezt meg miből gondolod? – kérdezte még mindig köhécselve, miután megitattam vele egy pohár vizet.

– Ismerem. Pontosan tudom, mikor akar dugni.

– És te? Te nem akarsz? – nézett rám mosolyogva.

– De – feleltem röviden.

– Ki kéne békülnötök. Senkinek nem jó ez a huzavona.

– Én soha többet…

– Tudom, tudom – emelte fel a kezét Szilvi. – Akkor viszont feküdjetek le mással, és tomboljátok ki magatokat egy kicsit, mert már mindenki fél tőletek!

Ebéd után Norbihoz indultam. Ahogy beléptem hozzá, szemei megakadtak rajtam. Gyorsan leültem és dolgozni kezdtem, ám Norbi minduntalan személyes irányba terelte a beszédet.

– Nagyon csinos vagy ma! Sőt, olyan érdekes, de…

– Nyögd már ki, aztán folytassuk a munkát! – ripakodtam rá.

– Sugárzik belőled valami.

– Nagyon vicces vagy! – fintorogtam rá.

– Nem, komolyan mondom – fogta meg a kezemet. – Olyan érzéki vagy a fejed búbjától a lábadig!

– Ne szórakozz velem! – húztam el a kezemet, majd a monitorra néztem.

– Tudom, hogy már nem vagytok együtt Tamással egy ideje. Biztosan ki vagy éhezve! – tette a tenyerét a combomra.

– Mit képzelsz? – pattantam fel a székemről.

– Azt képzelem, hogy egyszer majd engem is olyan közel engedsz magadhoz, mint őt!

– Soha! – hátráltam egy lépést az ajtó felé, de akkor megragadta a csuklómat és magához húzott.

– Pedig én is tudom azt, amit ő! – hadarta, majd letepert az asztalra és keze a combjaim közé furakodott.

– Azonnal szállj le rólam! Hagyj békén! – kiáltottam. – Vedd le rólam a mocskos kezedet, te szemétláda!

Onnantól kezdve minden olyan gyorsan történt. Hallottam kicsapódni az ajtót. Erős kezek ragadták meg Norbit és a falig taszították. Tamás állt vele szemben felbőszülten. Hogy honnan került ide, fogalmam sem volt róla. Levegő után kapkodva próbáltam leszállni az asztalról, amikor felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen. Döbbenten néztem a szemébe, meglepve, fuldokolva. Ám akkor Norbi Tamás felé indult. Tamás is látta, felé fordult és ököllel a szeme alá csapott, amitől Norbi újfent a falnak tántorodott. Tamás készült, hogy odamegy hozzá és addig üti, amíg lélegzik, de én leugrottam asztalról és mögé léptem.

– Tamás, ne! – kiáltottam rá és a karjaiba kapaszkodva visszahúztam.

– Mi történt? – szólt ránk Csaba a küszöbről.

– Ez a rohadt kis pojáca erőszakoskodott Lizával! – fakadt ki Tamás.

– Jól vagy? – fogta meg a vállamat Csaba.

– Igen – feleltem halkan összehúzva magamon a karjaimat.

Csaba vetett egy pillantást a szakadt szoknyámra, majd Norbi feldagadt arcára és Tamás dühös fejére, gyilkos tekintetére. Már egy csomóan álltak az ajtóban és azt találgatták, mi történhetett.

– Tamás, felkísérnéd Lizát az ügyvezető igazgatóhoz? Ezt jelentenünk kell.

– Természetesen – ragadta meg Tamás a karomat.

– Egyedül is fel tudok menni – rántottam ki a kezemet Tamás szorításából.

– Ne, kérlek, ne menj fel! Ne beszéljetek vele! – rimánkodott Norbi.

Csaba kiküldött mindenkit, majd becsukta Norbi irodájának ajtaját.

– Egy okot mondj, hogy miért ne tegyük ezt! – így Csaba.

– Majd én felmegyek hozzá és elmondom neki, hogy nem tartok igényt Liza hozzájárulására a programhoz. Nem kell többet jönnie.

– Most azonnal? – kérdeztem tőle hangosan.

– Igen, persze!

– Nem ajánlom, hogy még egyszer kikezdj vele, mert rosszabbul járhatsz, mint most! – fenyegette Tamás a fájdalmasan az arcát tapogató Norbit.

– Majd én felkísérlek! – ajánlotta Csaba és megragadva Norbi karját segített neki elindulni.

Amikor kettesben maradtunk Tamással, elkeseredve nézegettem a szoknyámon keletkezett szakadást.

– Jól vagy? – kérdezte Tamás. Nem volt sem kedves, sem érdeklődő, sem közömbös. Talán csak udvarias. Vagy jól leplezte az aggódását.

– Jól – feleltem röviden. – Én…

Nem tudtam befejezni, csak álltam ott zavarban és tudtam, hogy teljesen átlátszó vagyok Tamás számára. És ez dühített.

– Vissza kell mennem dolgozni – nyögtem ki, majd elviharzottam mellette.

Az irodámba olyan sebesen mentem be, hogy többen is utánam néztek, majd Szilvi és Hédi be is szaladtak utánam.

– Mi történt? – néztek ijedten az elszakadt szoknyámra.

– Norbi megpróbált…

Ijedten kapták a kezüket a szájuk elé.

– Komolyan?

– Kimennétek, kérlek! Össze kell szednem magam és az is túl gyanús, hogy így néztek.

– Persze – bólintottak, majd Szilvi hozzátette: – Este együtt megyünk haza, jó?

– Jó – feleltem, majd leülve az asztalomhoz megpróbáltam uralkodni a remegésemen.

El kellett telnie egy-két órának, mire lenyugodva folytatni tudtam a munkát, amibe aztán annyira belemerültem, hogy amikor Szilvi bejött hozzám, hogy indulhatunk haza, elküldtem, mondván, még sok dolgom van.

– Jó, de ne maradj sokáig, mert borzalmas idő van odakint, szerintem nemsokára szakadni fog!

– Rendben, köszi.

Ettől függetlenül még vagy egy órát ott maradtam, és amikor induláshoz készülődtem, csak akkor vettem észre, hogy nem hogy a szoknyám, de a harisnyám is tönkrement. Ez az idióta Norbi belenyúlva kiszakította és a szemek most futottak végig rajta. Úgy néztem ki benne, mintha valami olcsó neccharisnya lenne rajtam.

– Bakker, így nem mehetek ki az utcára!

Akkor eszembe jutott, hogy az íróasztal egyik fiókjában van pár tartalék harisnyám pont az ilyen balesetekre tartogatva. Leültem a székre és kihúztam a fiókot. Csak egyetlen combfixet találtam. Elhúztam a számat. Ebben be fog fagyni a fenekem. Na, mindegy, jobb lesz, mint a szakadt. Még jó, hogy a kabátomat, amúgy is eltakarja. Lehúztam a szakadt harisnyát és kidobtam a kukába. Elővettem a combfixet és elkezdtem felhúzni. Finoman, óvatosan. Amikor végeztem és visszabújtam a cipőmbe, akkor vettem észre, hogy Tamás a küszöbön állva néz engem. Illetve a tekintetéből ítélve nézett engem már egy ideje.

– Segíthetek? – kérdeztem, miközben felálltam és felvettem a kabátomat.

– Csupán meg akartam kérdezni, hogy hazavigyelek e. Odakint elég csúnya idő van és a ruhád…

– A ruhámnak semmi baja.

Tamás szeme megakadt a szoknya alól kivillanó combfix csipkés szegélyén és jól láthatóan nyelt egyet. Tudtam, mi jár a fejében és egy másodperc alatt kimelegedtem már a gondolattól is.

– Köszönöm, de megoldom – feleltem közömbösen, majd összevonva magamon a kabátot felkaptam a táskámat és elmentem mellette. Amikor megéreztem a parfümjét, egy másodpercre megtorpantam és majd elvesztettem a fejemet, de aztán elindultam kifelé, elköszönve a délutánosoktól.

Ahogy kifelé mentem a kapun, láttam, hogy az ítéletidő már javában tombolt odakint, valóban szakadt az eső. Természetesen az esernyőm az irodámban maradt, de most már nem akartam visszamenni érte, kiváltképp, hogy láttam, hogy Tamás még csak akkor jön ki az ügyfélszolgálatról. Ha még egyszer bele kell szagolnom a parfümjébe, akkor kész, végem lesz. Pontosan tudtuk, hogy mindkettőnk fejébe ugyanazok a gondolatok zakatoltak. Dugni, dugni és dugni eszméletvesztésig! És tessék! A puncim már csak ebbe a gondolatba is belebizsergett és lüktetve nedvesedett.

Feltettem a kabátom kapucniját a fejemre és kiszaladtam az esőbe. Ahogy a szél a szakadt szoknyám alá kapott, felnyögtem. Valóban majd befagyott a fenekem. Sietve kapkodtam a lábaimat a buszmegálló felé, ám borzalmasan esett, alig tudtam tájékozódni és az úton áthaladva még az autókat is alig láttam. Ahogy a zebránál álltam és arra vártam, hogy átjuthassak az út túloldalára, egyszer csak egy ismerős autó állt meg pontosan előttem. Az ajtó kinyílt és Tamás kiabált ki.

– Szállj be!

– Kösz, nem!

– Legyen eszed, bőrig ázol!

Valóban jól esett volna autóval hazamenni, de tudtam, mi lesz, ha beszállok mellé. Hezitáltam. Ám akkor hatalmasat dörgött az ég és én úgy megijedtem, hogy szinte azonnal bepattantam Tamás mellé. Becsaptam az ajtót, ő pedig már indult is. Lassan, mert rengeteg autó volt az úton és alig tudtak haladni. A táskámat a lábamhoz tettem és levettem a kapucnimat. Igazgatni kezdtem a csapzott hajamat. Tamás állítgatni kezdte a fűtést. A kivillanó combomra pillantott. Nagyot nyeltem. Erre ő is elkapta a fejét és az útra nézett. Az ablaktörlő lapát a leggyorsabb fokozaton mozgott, mégsem lehetett rendesen kilátni. Az aprócska térben a parfümjeink összekeveredtek és mindkettőnk végzetes túladagolást kapott a másikéból. A szívem a torkomban dobolt, majd a fejemben és nagyjából mindenhol. Megnedvesítettem a számat, majd az útra próbáltam koncentrálni, közben azon gondolkodtam, mit hozzak szóba, milyen munkahelyi témát dobjak fel, hogy ne ez a kínos csend honoljon a kocsiban, de semmi nem jutott az eszembe. Kényelmetlen volt a ruhám, a kabátom vizes volt és lüktetett a puncim. Igen, lüktetett! Szabályszerűen éreztem, ahogy folyik a nedv belőle és a tangám nekifeszülve belevág a szeméremajkaimba.

Tamás a nyakkendőjét igazgatta. Idegesítette, meg akarta lazítani, de közben az útra is figyelt. Frusztrált lett, szinte úgy tépte le a nyakából. Újra kifelé akartam koncentrálni, fogalmam sem volt róla, hol a fenében járunk, mikor érek végre haza. Csak ki akartam szállni végre a kocsiból. Ki innen, el mellőle, mert a poklák poklát éltem át az anyósülésbe ágyazódva. Csupán lépésben haladtunk. Még ez a forgalom is, még ez az eső is! Minden ellenünk volt! Minden összeesküdött ellenem! Odakint már sötét volt, a kocsi belsejében haloványan égett a belső világítás. Lopva pillantgattunk a másikra. Valamiért bizonyosságot akartunk arról, hogy igen, a másik is ugyanazt érzi, hogy a másik is megőrül a vágytól, pedig pontosan tudtuk, hogy így van.

Fél órán keresztül meneteltünk valahova. Már lehetetlenség volt fokozni az izgalmi állapotunkat. Egy hajszálon lógott köztünk minden. Próbáltam csupán az orromon keresztül levegőt venni és kifújni, de már ez sem ment halkan. Gyötrődtem. Úgy éreztem, pusztán attól el tudnék élvezni most, ha csak hozzám érne. Tamás kényelmetlenül mozgolódott, tudtam, hogy áll a farka, mint a cövek és gondolatra beharaptam a számat. Egyszer csak Tamás befordult valahova és leállította a kocsit. Próbáltam erőltetni a szemem, de semmit nem láttam, sötét volt, szakadt az eső és már a belső fény sem világított. Ahogy leállt a motor és a fűtés zúgása, mindennél jobban lehetett hallani a zihálásunkat.

– Hol vagyunk? – kérdeztem elfúlva.

– A lakásoddal szemközti park előtt.

Nem reagáltam, csak hallgattam a felhőszakadás ütemes kopogását az autó tetején. Tamáson nem volt kabát, sem zakó, biztosan levette, amikor beszállt a kocsiba, könnyű lenne a testéhez férni. Nem, nem gondolhatok ilyenre! Ki kell szállnom, ki kell szállnom! De elégek, lángra kapok! Nem, utálom őt, utálom! Nem kívánhatom, nem akarhatom, megalázott, elhagyott! Kívánom, nagyon…

– Gyűlöllek… – szaladt ki a számon, miközben a szemébe néztem és kapkodva próbáltam lélegezni.

Tekintete az enyémbe fúródott, megnyalta a száját, aztán az ajkaimat nézte.

– Én is téged – lihegte.

És abban a percben csatát vesztettünk… Már nem tudom, hogy Tamás húzott e az ölébe vagy én másztam az övébe, de mindez olyan gyorsan történt, hogy mire jobban belegondolhattunk volna, már vadul csókolóztunk. Olyan erős hévvel, kegyetlenül marcangolva, szinte falva egymást, hogy az már fájt. Letéptük a kabátomat és én Tamás nadrágjához kaptam, kigombolva ő felemelte a csípőjét, hogy alsónadrágostól letolhassunk róla mindent. Kezeivel feltolta a szoknyámat egészen a derekamra, majd egyetlen mozdulattal félrehúzta a bugyimat, én megragadtam őt és a puncimhoz igazítottam. Irtó kéjesen felnyögött, ahogy makkjával megérezte a bőséges nedvet. Lenyomta a csípőmet. Farka úgy csúszott bele a forró hüvelyembe, mint kés a puha vajba. Mindkettőnk száját olyan katartikus nyögés hagyta el, hogy a hátunk borsódzott tőle. Durva, erőteljes mozdulatok jöttek. Nem ment máshogy. Nagyon kellett, az öngyulladás szélén álltunk. Mélyen vájta a csípőmbe az ujjait, erősen irányított, de közben én is mozogtam, magamban a legcsodálatosabb hímvesszővel, ami valaha csak a testemben lüktetett. Olyan nagy volt az adrenalin mindkettőnkben, hogy nem kellett sok, komolyan, két teljes perc, csupán néhány gyilkosan heves lökés és együtt tobzódtunk a vad, kéjes orgazmusban. Hat hét gyötrelme szakadt fel a torkomból akkor és olyan erővel nyögtem Tamás ajkai közé, hogy ő a nyakamba bújt és hagyta, hogy felfelé feszítve a fejemet éljem meg a gyönyör legjavát. Belecsókolt a nyakamba és reszketve lövellte belém magját. Égető sperma nyaldosta a hüvelyem legmélyét, finom volt és csodás és nekem olyan pokolian hiányzott az érzés, ahogy megtölt. A hajam az arcomba hullott, ahogy az orrom és a szám egyszerre fújta ki a tüdőmben rekedt levegőt, a tincsek bolondul táncolni kezdtek az arcomon. Képtelen voltam kinyitni a szemem, a testem millió apró darabra szakadt és az ajkaim elégedett mosolyra húzódtak.

Ám a gyönyör elmúlt. A mozdulatok megszelídültek. A csók kínos lett. Ki tudtam nyitni a szememet, és ahogy tisztult a fejem, rájöttem, mekkora baklövést is követtem el. Felpattantam Tamás öléből, áthuppantam az anyósülésre, megigazítottam a ruhámat. Akkor Tamás is észbe kapott és öltözni kezdett.

– Ez meg sem történt! – jelentette ki.

– Ne aggódj – mondtam neki, miközben magamhoz ragadtam a kabátomat és a táskámat. – Még magam előtt is letagadom!

Azzal kiugrottam a kocsiból a még mindig szakadó esőbe és átszaladva az úttesten, berohantam a lépcsőházba. Felszaladtam és szinte ajtóstul rontottam a lakásba. A padlóra dobva a táskámat és a kabátomat, hangosan szidni kezdtem magamat, hogy lehettem ennyire hülye és gyenge, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy a puncim diktáljon. Sírva fakadtam, magam sem tudom, miért, de hosszú hetek feltorlódott dühe folyt most végig az arcomon. A fürdőbe mentem, levettem a vizes ruháimat és beálltam a zuhany alá. Hagytam, hogy a forró víz végigcsorogjon a testemen, minden porcikám alaposan lemosva, teljesen meg akartam szabadulni a bűnös mámor minden emlékétől.

Egy hülye cafka vagyok!

Amint kibőgtem magam és megnyugodtam nagyjából, megtörölköztem, majd megszárítottam a hajamat. Készítettem vacsorát és a tévé előtt ülve megettem. Felesleges volt tagadnom, hogy az átélt orgazmus jó hatással volt rám, álmos voltam és úgy éreztem, most végre jót alhatok, egyáltalán hosszú hetek óta először alhatok.