Amikor másnap
reggel megszólalt az ébresztő, zsibbadt testtel próbáltam a telefonért nyúlni.
Résnyire nyitott szemmel csak rácsaptam a kijelzőre, majd visszahullottam a
puha ágy hívogató melegségébe. Körülbelül pár másodperc múlva eszméltem rá
arra, hogy Tamásnak itt kéne feküdnie mellettem. Azonnal felültem és
körülnéztem. Akkor megéreztem a frissen lefőtt kávé illatát. Kiszálltam az
ágyból és magamra húztam a trikómat. Álmatagon kilépkedtem a hálóból. Tamás
kedves mosollyal várt rám a konyhában két csésze kávé társaságában.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt! –
viszonoztam a mosolyát, ahogy leültem és kavargatni kezdtem a kávémat.
Tamás félmeztelenül
ült mellettem és épp a szájához emelte a csészét. Megpillantottam a csuklóját.
Majdnem fellöktem a kávémat.
– Jóságos ég! –
kiáltottam, ahogy a kezéhez kaptam.
– Máskor
figyelmeztess, hogy ne próbálkozzak kiszabadulni a bilincsből – mosolygott.
– Annyira sajnálom.
Nagyon fáj? – néztem rá bűnbánó arccal, ahogy a másik kezét is szemügyre
vettem. A bilincs mindkét csuklóján felhorzsolta a bőrt. Elég csúnyán.
– Mi a
fenének rángattad a kezedet?
– Szabadulni
akartam.
– Le kell
fertőtleníteni.
– Nem fáj.
Felhúzott
szemöldökkel néztem rá.
– Na, jó, egy
kicsit – vallotta be.
– Azonnal keresek rá
valamit.
A fürdőbe mentem és
előkerestem az elsősegély dobozkát. Gondosan lefertőtlenítettem.
– Nem kötöm be, még
azt hinnék, megpróbáltad felvágni az ereidet.
Tamás elnevette
magát.
– Látszódni fog,
igaz?
– Nyugodj meg, nem
olyan nagy ügy!
Még mindig kétségbe
vonva a szavait néztem rá.
– Én már
lezuhanyoztam, siess te is, ha nem akarsz elkésni.
A faliórára
pillantottam, majd kiittam az utolsó korty kávémat is és a fürdőbe siettem. Letusoltam,
majd fogkefével a számban, törölközőbe csavarva libbentem ki a
gardróbszekrényhez, hogy ruhát keresek. Tamás a kanapéra fektetett vállfáról
vette le az ingét, majd öltötte magára. Sötétkék slim nadrágot vettem elő,
hozzá passzoló gyűrt ujjú blézerrel, alá vajszínű felsővel. Visszaszaladtam a
fürdőbe, és amikor legközelebb kijöttem, fehérneműben voltam. Tamás mosolyogva
nézett rám. Felöltöztem és választottam egy az öltözékemhez illő fülbevalót.
Kisminkeltem magam és laza lófarokba fogtam a hajam, egy leválasztott
hajtinccsel körbetekertem és megtűztem. Parfümöt fújtam a fülem mögé, belebújtam
a sötétkék magas sarkúmba, felkaptam a táskámat és Tamásra néztem.
– Kész vagyok!
– Indulhatunk.
– Mutasd a kezed!
Tamás
előrenyújtotta a karjait. Nem csúszott fel annyira az ingujja, hogy látszódjon
a sérülése. Megingattam a fejemet, majd kinyitottam az ajtót.
A kocsiban Tamás
elmondta, hogy ma este nem tud nálam aludni, dolga van. Bólintottam, bár furdalta
az oldalamat a kíváncsiság, mi dolga lehet, de nem kérdeztem rá.
Most is egy utcával
arrébb szálltam ki az autóból. Tamás most nem jegyezte meg, hogy ez szükségtelen,
csak búcsúzóul megfogta a kezem.
– Együtt ebédelünk?
– kérdezte.
– Nem gondolod,
hogy az nagyon feltűnő lenne? Így is folyton azt hallgatom, hogy gyanúsak
vagyunk.
– Mármint mi? És ki
mond ilyet?
– Mi, persze, de
külön-külön. A lányok meg vannak győződve róla, hogy egy értelmiségi bombázó
elcsavarta a fejedet.
Tamás nevetett.
– Nem járnak messze
az igazságtól.
Halvány mosoly
futott át az arcomon, majd mielőtt kiszálltam volna, kedvesen felé súgtam, hogy
találkozzunk a kifőzdében.
Jókedvűen sétáltam
az ügyfélszolgálat felé, amikor Szilvi a semmiből hirtelen mellém szegődött.
– Zöldborsós csirkeragut
ettünk tegnap, rozét ittunk és a desszert francia krémes volt.
– Mi van? – néztem
rá értetlenül.
– Ezt főzted nekem
és Gergőnek tegnap vacsorára. A lányok már kérdezősködtek.
– Ja, értem. Oké.
Zöldborsós csirkeragu, rozé és krémes.
– Francia.
– Francia krémes,
jó.
– És figyelj,
hogyan viselkedsz Bettivel, mert nem tudok mindig ott lenni.
Zavart mosoly ült
ki az arcomra, amit gyorsan le is töröltem, mielőtt beléptünk volna az ügyfélre.
– Jó reggelt,
mindenkinek! – köszöntem.
A lányok hangos
kórusban üdvözöltek, majd közvetlenül ezután halk suttogással fordultak egymás
és az ajtó felé. Zsongásuk hangszínéből kihallottam, hogy valószínűleg Tamást
látták elsuhanni a bejárat előtt. Az irodámba érve életre leheltem a gépemet,
majd leültem dolgozni. Nem egész fél óra alatt rengeteg munka szakadt a
nyakamba. Egyszer csak kopogtak az ajtón, felnéztem.
– Szia. Kávé?
– Ne haragudj,
Norbi, de ki se látszom a munkából!
– Öt perced csak
van…
– Pisilni sincs
időm! – szakítottam félbe.
– Ebédelni lesz
időd?
– Már elígérkeztem –
mondtam neki automatikusan, fel sem nézve.
– Hát persze! –
jegyezte meg rosszindulatúan, majd kifordult az irodából. Erre felfigyeltem.
Felpattantam.
– Norbi! –
kiáltottam utána és elindultam felé.
Kelletlenül fordult
vissza.
– Mi van veled? –
vontam kérdőre halkan.
– Velem semmi –
válaszolt flegmán.
– Norbi,
kikosaraztalak, mert…
– Tudom, hogy
miért! – sziszegte az arcomba. – Vagy inkább kiért!
– Miről beszélsz? –
bámultam rá megrökönyödve, de ő csak felnevetett és sarkon fordulva otthagyott.
– Norbi! – szóltam
utána, de bárminemű reakció nélkül kisétált az ügyfélszolgálatról. Ellenben a
lányok mind rám néztek.
Gyorsan
visszaléptem az irodámba és becsuktam az ajtót, jelezve, hogy senki se
zavarjon. Szinte remegve ültem le a székemre. Hátborzongató volt Norbi
viselkedése. Megijedtem tőle. Egyértelmű volt, hogy tudja, Tamással kavarok.
Most már csak az a kérdés, miért érinti ez olyan rosszul. Ennyire nem lehet
belém esve! A tekintetem a monitorra tévedt és eszembe jutottak bokros
teendőim. Neki is láttam és elhatároztam, Norbival majd akkor foglalkozom, ha
valódi veszélyt jelent.
Ebédidőig gyorsan
telt az idő, különösen, hogy lehetőségem se volt az órát nézni a sok dolog
miatt, csupán az ügyfelesek mozgolódása tűnt fel. Akkor láttam, hogy már negyed
egy van. Gyorsan felkaptam a táskámat és elindultam a kifőzdébe. Tamás már ott
volt. Éppen a kasszánál fizetett, majd az egyetlen szabad asztalhoz ült, ami
nyolcszemélyes volt. Amikor sorra kerültem, és a tálcámmal az asztal felé
siettem, láttam, hogy még mindig egyedül ül a nagyasztalnál, időközben
szabadultak is fel helyek, de nem akartuk, hogy feltűnő legyen, hogy egy
kétszemélyes asztalhoz ülünk.
– Ne haragudj,
rengeteg munkám van – szabadkoztam halkan, miután helyet foglaltam vele
szemben. Igyekeztem nem túl bizalmas hangot megütni.
Egy darabig csak
ettünk, majd épp eldöntöttem, hogy elmesélem neki Norbit, amikor megpillantottam
a lányokat belépni. Biztosan elsápadtam, mert Tamás is az ajtó felé fordult.
Szilvi, Adél, Hédi, Zsanett és mindennek a megkoronázásaként Betti. Szerencsére
sikerült mindennemű reakciómat magamba fojtanom és gyorsan odasúgtam Tamásnak:
– Majd hívj fel
valahogy az irodádba, beszélnünk kell!
Kimérten bólintott,
majd rákérdezett egy bizonyos szállításra, illetve a fuvarlevél készítő program
hatékonyságára. Vettem a lapot és belemerültünk a témába. Persze, amikor a
lányok kiszúrták, hogy Tamással ebédelek, bárgyún mosolyogni kezdtek. Na, nem
rám, hanem Tamásra. Ha csak egy szemernyi kétségem is volt afelől, hogy lesz e
bátorságuk csatlakozni hozzánk, az azon nyomban elpárolgott, ahogy Betti arcára
néztem. Ő egyenesen az asztalhoz sétált és fennhangon megkérdezte, ide ülhetnek
e. Természetesen a többiek is ott sorakoztak mögötte. Tamás igennel felelt. Mi
mást mondhatott volna? Betti Tamás mellé ült és azonnal bemutatkozott neki.
Szilvi mellém ült, és ahogy leért a feneke a székre, már bele is rúgott a
bokámba. Tudtam, hogy miért kaptam. Tamással alig mertünk egymásra nézni. Betti
azonnal ráakaszkodott és csacsogni kezdett a fülébe. A többiek csak bámultak rá
a merészségéért, bennük még élt a rideg Tamás képe, sejtették, hogy az új
mosolygós Tamás sem fogja sokáig eltűrni, hogy bizalmaskodva duruzsoljanak
neki. Alig bírtam levenni a szemem róluk, bár Tamás jelzésértékűen nem fordult
teljes testtel a lány felé, az nem vette a lapot. Szilvi segíteni akart és
szóba hozott valamit, de most nem használt. Ám Zsanett váratlanul megkérdezte,
hogy sikerült a tegnapi vacsora. Ez kizökkentett. Bár láttam, hogy Tamás
hegyezni kezdte a fülét.
– Jól – feleltem és
ittam egy korty vizet.
– Mit főztél?
– Mintha nem
tudnátok, már engem is kifaggattatok – szólt közbe Szilvi.
– Semmi gond, nem
titok. Zöldborsós csirkeragut – válaszoltam.
– Tudsz főzni? –
pillantott rám Betti. – Majd megadhatnád a receptjét, lehet hamarosan nekem is
főznöm kell valakinek – nézett jelentőségteljesen Tamásra. Éreztem lángolni az
arcomat. Tamás köhintett. Hédi is kérdezett valamit, ő Norbiról.
– Mi baja volt ma
Norbinak? Úgy rohant ki az irodádból, mintha vasvillával kergetted volna?
Tamás újra fülelni
kezdett. Elég volt egy pillantás rá és láttam, hogy nagyon zavarja Betti csicsergése.
A szeme sarkából figyelt.
– Fogalmam sincs.
Azt hiszem, baj volt a programmal – válaszoltam nyugodtan, miközben neki
kezdtem a második fogásomnak. Az első falat sült krumpli után elhúztam a
számat. Sótlan volt. A szememmel a sótartót akartam keresni, de Tamás
automatikusan nyújtotta felém. Megdöbbenve néztem a sótartóra, és nem csak én.
Mindenki. A szájuk ledermedt evés közben, még Bettibe is belefagyott a szó.
Csak egy pillanatot engedélyeztem a meglepettségnek, gyorsan megköszöntem és
kikaptam a kezéből a sótartót, még mielőtt bárki is nagyobb jelentőséget
tulajdonítana a dolognak. Ám akkor Szilvi félrenyelt. Egy valaki kapta el a
pillanatot, aminek következtében majd megfulladt Szilvi, és ez Betti volt. Adél
ütögetni kezdte Szilvi hátát, én pedig egy pohár vizet nyújtottam felé. Betti
viszont megragadta Tamás kezét és maga felé húzta.
– Szent ég! Mi
történt a csuklójával?
Mindenki
odapillantott. Tamás gyorsan elhúzta a kezeit, majd lejjebb vonta az ingujját.
– Pontosan olyan,
mintha bilincs okozta volna… – tapintott a lényegre Betti.
Megremegett a
kezem, erre Szilvi még inkább köhögni kezdett. Életemben nem voltak még ennyire
zavarba ejtő perceim.
– Nem hinném, hogy
ez a kisasszonyra tartozna. A véleményét pedig tartsa meg magának. Ha nem is
közvetlenül, de a felettese vagyok, nem engedhet meg magának semmifajta
bizalmaskodást! – korholta le Bettit, majd felállt és megfogta a tálcáját. Rám
pillantott. – Liza, ha lesz egy kis ideje, kérem, jöjjön fel az irodámba!
– Természetesen,
igazgató úr!
Mindenki csendben
figyelte a távolodó Tamást és csak akkor mertek megszólalni, amikor már
elhagyta a kifőzdét.
– Le fog szúrni,
ugye? – kérdezte Betti rám nézve.
– Minden bizonnyal –
válaszoltam kimérten, magamban jót mulatva a helyzeten.
– Sajnálom, de
annyira megdöbbentett. Tiszta horzsolás körbe a csuklója. Láttátok ti is, ugye?
Szilvi is ezért nyelt félre.
– Tényleg? –
kérdezte Adél.
– Hát… igen –
szabadkozott Szilvi.
– Azt mondod,
bilincs? – nézett Hédi Bettire.
– Kilencven
százalék.
– Jóságos ég, de…
hátborzongató! – csúszott ki Zsanett száján.
– Miért lenne az? –
nézett rá Hédi furcsán.
– Gondoltad volna,
hogy erre gerjed?
– Inkább izgató –
reagált Betti. – Szeret kiszolgáltatott lenni.
– Képzeld csak el,
tegnap éjjel egy nő kikötözhette és azt tehetett vele, amit csak akart! – ábrándozott
Hédi.
– De irigylem! –
replikázott Betti.
Ez volt az a pont,
amikor eldöntöttem, muszáj felállnom.
– Mennem kell, sok
dolgom van.
– Várj, Liza! –
szólt Betti. – Gyakran ebédelsz vele?
– Előfordult már.
– Hmm. Akkor biztos
azért nyújtotta neked automatikusan a sótartót, még mielőtt te kerested volna.
Mintha tudta volna, hogy sótlan lesz neked az étel.
Elhúztam a számat.
– Biztosan –
feleltem, majd elköszöntem tőlük. Visszavittem a tálcámat a pultra, majd mielőtt
kimentem volna az utcára, még megkértem Szilvit, hogy ebéd után beszéljük meg
azt a feladatot, amit tegnap adtam ki nekik. Bólintott.
Siettem vissza a
céghez. Az irodában csak ledobtam a táskámat, majd felmentem Tamáshoz. Halkan
bekopogtam az ajtaján.
– Szabad.
Benyitottam. Az
arca furcsamód megkönnyebbült, amikor meglátott. Felállt és az asztalnak
támaszkodott.
– Sajnálom. Ezt
most nagyon elszúrtam.
– Honnan tudtam,
hogy a sót keresem? – álltam meg előtte.
– Mindig megsózod a
köretet. Függetlenül attól, hogy mennyi só van rajta. Mindig.
– Ez még nekem
sosem tűnt fel.
Halványan
elmosolyodott.
– Kitárgyalták a
horzsolást?
– Kilencven
százalékra biztosak benne, hogy tegnap éjjel egy nő bilincsbe vert téged, kikötözött
és azt tehetett veled, amit csak akart.
– Így volt! –
húzott magához. – Gyakorlatilag megerőszakoltál.
– Irigylik azt a
nőt – nevettem rá. – Betti fantáziája egyből meglódult.
– Ne is említsd! –
húzta el a száját. – Kellemetlen egy nőszemély!
– Mertem is
remélni, hogy nem lopta be a szívedbe magát.
– Hát nem!
– Pedig hajt rád.
– Észrevettem, de
engem csak egy valaki érdekel – suttogta, miközben közel hajolva hozzám
megcsókolt.
– Tényleg? –
kérdeztem tőle évődve.
A csókunk kezdett
egyre inkább felhevülni. Az ölelésünk egyre szorosabb lett, izmaink egymásnak
feszültek. Belenyögtem a csókba. Tamás zihálva szakította félbe.
– Valld be, hogy
féltékeny vagy…
– Miért? –
kérdeztem bágyadtan.– Hallani akarod?
Tamás megremegett a
karjaimban és apró sóhaj bukott ki belőle.
– Nagyon.
Lázasan szájon
csókoltam, mire ő még szorosabban ölelt magához és belekapott az alsó ajkamba.
Lehunytam a szemem és beleborzongtam a játékunkba a szavakkal.
– Utálom, ahogy rád
néznek, ahogy mosolyognak rád, ahogy elolvadnak tőled, ahogy sóvárognak utánad…
a legszívesebben…
– Igen? – súgta
türelmetlenül.
– Szeretnélek
megcsókolni mindenki előtt, hogy tudják, én vagyok az, aki miatt mosolyogsz.
Tamás arcára boldog
mosoly ült ki.
– Én vagyok az? –
ziháltam megerősítésre várva.
– Igen, te. Rád
gondolok folyton, és gyötrelem minden pillanat, amikor nem vagy velem.
Felnyögtem. Soha
nem hallottam még senkitől ilyen szépet és ez volt az első hasonló vallomás,
ami nagyon jól esett, ami elképesztően megdobogtatta a szívemet. Teljesen átadva
magam a boldogságnak, csókoltam meg Tamást, amit ő ugyanolyan hevesen
viszonzott. Önfeledten öleltük a másikat és mindkettőnk érezte, mennyire fontos
mérföldköve ez a kapcsolatunknak.
Ám akkor váratlanul
kopogtak az ajtón és az rögtön ki is tárult.
– Szia, Tamás! Van
egy… – akadt a szó Csaba torkán.
Nagyjából annyi
időnk volt, hogy eltoltuk magunktól a másikat és mindkettőnk elfordulva automatikusan
a szájához nyúlt.
– …perced? –
fejezte be a mondatot teljes megdöbbenéssel az arcán, majd óvatosan hátrasandítva
becsukta maga mögött az ajtót. – Hűha! Nem jutok szóhoz… ööö… – vakarta a
fejét. – Először is elnézést, hogy így berontottam.
Rövid szünetet
tartott, majd csodálkozva hozzátette:
– Ti együtt?
Tamással egymásra
néztünk és szégyenlősen elmosolyodtunk.
– Valahogy úgy –
felelte Tamás.
– Hű… nahát! Én…
gratulálok!
Rettentő zavarban
volt.
– A válás… ezért… –
mutatott kettőnkre.
– Nem! – felelte Tamás
határozottan. – A házasságunkat Judit tette tönkre. Csupán eddig nekem nem volt
olyan sürgős, hogy elváljunk.
– Ennyire komoly?
– Ne szaladjunk
előre, még csak alakul – válaszoltam.
– Viszont nem
akarom, hogy a cégnél kikezdjék Lizát. Valószínűleg másnak is ez jönne le, hogy
őmiatta válok el, nem szeretném, ha olyasmivel vádolnák, ami meg sem történt.
Ezért titkolózunk – nézett rám Tamás kedvesen, majd hozzátette: – Ezért is.
– Is?
– Ez még nagyon az
eleje valaminek…
– Várj csak! –
kiáltott fel Csaba. – Liza az, akiről…
Tamás egy dühödt
pillantással elhallgattatta Csabát. Elpirultam, mire Tamás magához ölelt és
megpuszilta a halántékom.
– Rendben – tette
fel a kezeit Csaba. – Tőlem nem tudja meg senki sem! – nevetett. – Akkor most
nem is zavarlak titeket, majd később visszajövök, nem olyan fontosa dolog.
Ahogy kifelé
lépkedett, nekiment az egyik tárgyalószék sarkának. Elnevette magát és mi is nevettünk.
Végül megtalálta az ajtót és kiment. Odakint jó hangosan ráköszönt Adélra,
gondoltuk, hogy jelzésnek szánta nekünk, nehogy Adél is ránk nyisson, amikor
épp csókolózunk.
– Szerinted
megtartja a titkunkat? – kérdeztem már csak félig mosolyogva.
– Meg – mondta
röviden Tamás, miközben eltolva magától, leült a székébe. – És te miről akartál
beszélni?
Az asztalának
támaszkodtam és összefontam a karjaimat.
– Van még valaki,
aki tud rólunk.
– Szilvi? – szaladt
fel Tamás szemöldöke.
– Na, jó, akkor már
hárman tudnak rólunk– bólintottam szemforgatva.
Tamás izgatott
lett.
– Norbi ma bejött
hozzám és el akart hívni előbb kávézni, aztán ebédelni. Visszautasítottam, mire
ő dühbe gurult és a fejemhez vágta, hogy pontosan tudja, ki miatt kosaraztam
ki.
Tamás előbb
felsóhajtott, majd a székére könyökölt és ujjával megtámasztotta az állát.
– Ez elég
egyértelmű volt a részéről.
– Nem tudom, miért
csinálja ezt.
– Tényleg? Odáig
van érted!
– De én soha nem
bátorítottam semmire!
Elmosolyodott.
– Naiv vagy.
Összeráncoltam a
homlokom, mire Tamás folytatta.
– Gyönyörű vagy és
szóba állsz vele, ennél több bátorítás nem kell neki.
Elhúztam a számat.
– Mit tegyek, hogy
lerázhassam? Ijesztően viselkedik, és nem akarom, hogy függjek tőle. Mindenki
úgy tudja a cégnél, hogy vele csókolóztam a raktárban. Elég csak egy szót
szólnia és mindenki megtudja, hogy mi van köztünk. Illetve nem is azt, hogy mi
van köztünk, hanem azt fogják gondolni, én vagyok a harmadik, aki miatt…
– Ezt bízd rám!
– Mit tervezel?
– Beszélek vele.
– Én is ott akarok
lenni.
– Beszélek vele,
mint férfi a férfival.
Ekkor kopogtak.
Tamás asztala elé sétáltam, Tamás csak akkor szólt ki. Adél megtorpant, amikor
meglátott.
– Ez minden –
vetette oda Tamás durván, mire én bólintottam és elnézést kérve, kimentem.
Adél pár papírt
vitt be Tamásnak és még a lift előtt ért, amikor kijött.
– Liza, várj!
Nagyon leszúrt? – futott oda hozzám.
– Nem volt kellemes
beszélgetés, de nem szúrt le, csupán figyelmeztetett, hogy az ügyfélszolgálat
az én hatásköröm, ne engedjem, hogy így viselkedjenek.
– De Betti
vezetőségi asszisztens.
– Velük is fog
beszélni.
– Jaj, nekem!
– Nyugi, nem
harapja le senki fejét! – nevettem rá és beszálltam a liftbe.
Visszamentem
dolgozni és aznap már nem is láttam se Tamást, se Norbit, se a lányokat. A
munkaidőm lejárta előtt Szilvi rohant be hozzám.
– Ne haragudj,
totál kiment a fejemből, hogy vársz.
Először furcsán
néztem rá.
– Várlak? Ja, igen!
Mutasd, mire jutottál.
Azzal belemerültünk
a feladatba, amit tegnap adtam ki. Egy fél óra múlva felálltam és készülni
kezdtem haza. Szilvi is felállt és zavarodottan elnézést kért.
– Ne haragudj,
esküszöm nem volt szándékos.
– Micsoda? – néztem
rá, miközben kikapcsoltam a gépemet.
– A félrenyelés a
sebek miatt…
– Csss! –
szakítottam félbe. – Ne itt!– szóltam rá halkan és intettem neki a fejemmel.
Értette. Bólintott,
majd kiment a helyére és összeszedte a holmiját. Amikor kiértem az ügyfélre,
már készen várt. Elköszöntünk a lányoktól és elindultunk. Csak akkor mert
megszólalni, amikor már jó néhány lépésnyire elhagytuk a céget.
– Szóval sajnálom.
– Min döbbentél meg
annyira?
– Ne viccelj! Te és
Tamás?
– Azt hittem,
tudtad. Vagy legalábbis gyanítottad.
– Gyanítottam,
persze, de az nem kézzelfogható. Azok a horzsolások viszont nagyon is azok! A
múltkor az ő gyűrűjét találtam meg a hálószobád padlóján?
Nem válaszoltam,
csak sokat sejtetően mosolyogtam rá.
– Ez hihetetlen! És
akkor most együtt vagytok? Az a sótartós dolog merész volt tőle!
– Szilvi, nem
szeretném, hogy ez téma legyen. Nagyon friss, új nekünk. Nem ennek indult,
minket is meglepett, hogy mi lett belőle.
– Egyáltalán hogyan
kezdődött?
– A parti után.
Tanúja voltál egy-két dolognak.
– Igen, emlékszem.
Beismerted, hogy tetszik neked. És aztán?
– Egy nap siettem
haza, egymásnak futottunk az előtérben és kiszóródott a táskám a padlóra,
véletlenül ott maradt a lakáskulcsom. Edzésről értem haza, amikor keresni
kezdtem a kulcsot, de ő már ott várt a lakásom előtt a kulcsommal a kezében.
Behívtam és hát…
– Jézusom, ez
nagyon… nem is tudom, mit mondjak rá! Állj! Honnan tudta, hogy laksz?
– Parti után ő vitt
haza, akkor is feljött hozzám, de nem történt semmi.
– És most tényleg
el fog válni?
– El, de nem
miattam. Ezért is titok. Nem akarom, hogy a komplett cég azon csámcsogjon, hogy
közéjük álltam.
– De ha elválik,
felvállaljátok egymást?
– Az még odébb van.
Még képlékenyek az érzéseink.
– Ugyanakkor
átlátszóak is! – jegyezte meg.
– Ezt hogy érted?
– Liza, nekem
feltűnt, hogy több van köztetek. Persze, ráfoghatod, hogy jobban ismerlek, több
infó birtokában voltam, mint a többiek, de gondold csak el… Tamás évekig
játszotta a vasembert, most meg lépten-nyomon mosolyog, és ha együtt vagytok
valahol, szinte látszódik köztetek, hogy pattog a szikra. Ugyanakkor nehéz volt
összerakni fejben, mert hát elképzelhetetlen volt, hogy az a merev férfi és te,
de amikor… a lényeg a bilincs volt – zárta rövidre a mondandóját.
– Megérted, hogy
miért nem mondtam el?
– Persze, értem –
nézett rám mosolyogva.
– Mi az? –
kérdeztem tőle látva a fülig érő vigyorát.
– Tényleg annyira
jó vele…?
Nem akarta
kimondani, de értettem, mire kíváncsi.
– Nagyon, soha nem
volt ilyen jó senkivel – suttogtam neki vidáman.
– Olyan hihetetlen!
Egyszerűen képtelen vagyok belegondolni is, hogy te odabilincselted az
ágyadhoz… őt!
– Pedig így volt,
és nem is egyszer, sőt ő is bilincselt már engem oda az ágyhoz.
– Komolyan? –
kérdezte felvillanyozódva.
– Ahogy mondom, de
most legyen elég ennyi, jó? Köszönöm, hogy segítesz Bettivel és a többiekkel.
– Semmiség. Liza,
Gergő mióta tudja? – nézett rám hirtelen elkomolyodva.
– Az elejétől. Ne
haragudj! Én kértem meg – válaszoltam halkan. – És veletek mi újság? – váltottam
témát, mire Szilvi boldogan kezdett mesélni kettejükről.
Késő délután volt
már, amikor elváltak útjaink. Útközben vettem vacsorát, semmi kedvem nem volt
főzni. Otthon sokszor eszembe jutott, vajon mit csinálhat most Tamás, mi dolga
lehet. Néha szidtam magamat, amiért nem kérdeztem rá, most legalább nem ezen
kéne morfondíroznom, aztán hálát adtam, hogy mégsem kérdeztem rá, a
kapcsolatunk egyszerűen nem tart még azon a szinten, hogy számon kérhessem
rajta az idejét. Nem tart ott? Honnan tudom? Fogalmam sincs, mikor jön el az
idő egy párkapcsolatban, amikor már be kell számolnunk a külön töltött időről?
Egyáltalán be kell számolnunk? Nem tudom. Nem is tudhatom. Soha nem éltem még
párkapcsolatban. Elmosolyodtam. Most jól esett arra gondolni, hogy van valakim,
valaki olyan, aki még eddig nem volt nekem.
Másnap könnyű napra
számítottam, már azért is boldog voltam, mert nagyon úgy tűnt, hogy a
menstruációm utolsó napján vagyok, vagyis semmi nem állhat már egy velőtrázó
szex útjában holnap. Csakis az esküvő. Nem tudtam volna megmondani pontosan
miért, de akárhányszor ez jutott eszembe, a gyomrom görcsbe rándult. Tartottam
a rokonok hadától, hogy a nyomulásuk elveszi Tamás kedvét tőlem.
Reggel komótosan
készülődtem, háromnegyedes ujjú, sötétbézs és sötétkék kockás egyrészes
szoknyát vettem fel, bézs színű vékony övvel és sötétkék magas sarkúval. A
hajamat most kivételesen hullámosra szárítottam. Felvettem a kabátomat és már
indultam is. A cég előtti sarkon, ahol amúgy ki szoktam szállni Tamás
kocsijából, összefutottam Bettivel. Illetve ő szaladt utánam.
– Liza! Liza!-
kiáltozott.
Kelletlenül
fordultam vissza.
–Szia Liza!–
köszönt rám esetlenül billegve a tűsarkújában.
– Jó reggelt!
– Csak meg akartam
kérdezni, hogy mi volt tegnap. Nem kaptál miattunk, ugye?
– Nem, Tamás csupán
megemlítette, hogy ügyeljek arra, hogy kolleginák ne viselkedjenek így
nyilvános helyen egy társaságban. A céget képviselitek, akárhol vagytok.
– De miért te? Ő
volt a rangidős, nem?
– A vezetőségi
asszisztensek a vezetőik alá tartoznak, ha ő nincs jelen, mindegyikükért az irodavezető
felel.
– Nahát! Akkor neked
nagyobb itt a hatalmad, mint hittem – mosolygott rám bambán.
– Inkább a
felelősségem.
– Mennyire ismered
a logisztikai igazgatót? – kérdezte hirtelen.
– Nyáron léptetek
elő, azóta közvetlenebb a munkakapcsolatunk.
– Csak munka? –
nézett rám kíváncsian.
– Mire gondolsz?–
tettem fel a kérdést óvatosan.
– Nem is tudom.
Összeillő pár lennétek, szőkék vagytok, szépek, kisugárzásotok van… Forr a
levegő a közeletekben, bár az nem biztos, hogy miattad van!– vihogott. – Ugye
nem tetszik neked?
Úgy éreztem, gyomorszájon
vágtak. Pff, most erre mit mondjak?
– Erre nem igazán
lehet jó választ adni.
– Bocs, nem tudtam,
hogy van valakid! – mentegetőzött.
Furán néztem rá,
nem értettem ezt az eszmefuttatást, de közben beértünk a céghez.
– Nézd, nem tudom,
mi a terved, de fogadj meg egy jó tanácsot. Hagyd Tamást! Nem a te
súlycsoportod.
– Úgy gondolod, nem
tudnám meghódítani? – torpant meg. – Figyeld csak meg, pár hét és a tenyeremből
fog enni!
Szerettem volna a
hajánál fogva lehúzni a földre és szálanként kitépni ezért a mondatért, de
türtőztetnem kellett magamat. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam volna.
– Én csak azt
mondom, nem ismered, mi tudjuk, hogy milyen volt évekig. Az hogy most megváltozott,
egy nőnek köszönhető és nem hinném, hogy bárki labdába rúghatna mellette. Ezen
kívül még mindig nős.
– Majd kiderül! –
búcsúzott tőlem az ügyfélszolgálat előtt bárgyú mosollyal az ajkán.
Besiettem az
irodámba és szinte odacsaptam a táskámat a székembe, majd dúlva-fúlva levettem
a kabátomat.
–Még hogy a
tenyeredből fog enni? – morogtam. – Megfojtom ezt a nőt, az biztos!
– Kiről beszélsz?
Ijedten pördültem
meg. Tamás állt az ajtóban. Előbb megkönnyebbülve, majd újra dühösen
sóhajtottam.
– Rákérdezett kerek
perec, érted? Ugye, nem tetszik neked? – utánoztam Bettit. – Figyeld csak, pár
hét és a tenyeremből eszik. Még egy ilyen mondat tőle és a műhaját tekerem a
nyaka köré!
– Csss! – jött
közelebb hozzám Tamás. – Ne foglalkozz vele! Semmi esélye.
– De dühít, hogy
nem vághatom a szemébe, hogy te… – váratlanul elhallgattam és kinéztem az
ügyfélre. Becsuktam a számat és leroskadtam a székembe. Bekapcsoltam a gépemet.
Tamás az asztalomhoz sétált, leült a szélére és megérintette a karomat egy
pillanatra.
– Nagyon
szeretnélek most átölelni és megcsókolni.
Bágyadt mosollyal
az arcomon néztem fel rá.
– Én is.
– Feljössz később
hozzám?
– Ha tudok –
vettettem egy pillantást a monitoron megjelenő levelezésemre. – Úgy nézem,
hosszú napom lesz ma.
– Akkor a délutáni
értekezleten találkozunk.
– Ó, az ki is ment
a fejemből! Nem is értem, nekem minek kell mennem a felsővezetők értekezletére.
– Pihenésképp –
nevetett rám Tamás és elhagyta az irodát.
Utána hozzá is
kezdtem a napnak. Pörgős volt, de szerettem, mert így jobban telt az idő. Tíz
óra körül még egy kávéra is ki tudtam futni Szilvivel. Amikor visszatértünk a
büféből, Hédi kiáltott utánam, kezében tartva a telefonját.
– Liza! Ide tudnál
jönni egy kicsit?
Hozzásétáltam.
– Mi a gond?
– Egy cégvezető van
a vonalban. Árakról, feltételekről érdeklődik.
– Miért nálad? –
néztem rá megdöbbenve.
– Küldeményt
vittünk neki és a fuvarlevélen az ügyfélszolgálat számát találta csak.
– Határozatlan
számú csomagot küldene?
Hédi zavarodottan
pislogott.
– Fogalmam sincs.
Intettem neki, hogy
kérem a telefont. Átnyújtotta.
– Lukács Liza
vagyok, miben segíthetek?
A vonal túlsó végén
kellemes férfihang érdeklődött a szolgáltatásaink felől. Röviden vázoltam neki
a dolgokat, majd megkérdeztem, határozott számú csomagküldésre vagy
határozatlanra szerződne.
– Ezt most még nem
tudom megmondani, különben miért fontos ez?
– A határozatlan
számúra az általános árajánlataink érvényesek, határozott számúra egyedi árajánlatot
adunk.
– Ebben ön az
illetékes?
– A határozatlanban
igen. Egyedit a logisztika számolna.
– Esetleg
beszélhetek azzal is, aki ezt számolná?
– Természetesen, de
hogy ne tartsuk fel az ügyfélszolgálatunk vonalát, elkérném a telefonszámát és
visszahívjuk önt. Megfelel?
Hédi tollat adott a
kezembe, majd egy papírt tolt elém. Lefirkantottam a számot és az úr nevét,
cégnevet, majd elbúcsúztam azzal, hogy fél órán belül visszahívjuk.
– Köszi – adtam
vissza Hédinek a telefont.
– Felmész? –
kérdezte csillogó szemekkel Hédi.
– Kicsit később –
néztem rá. Az ő rajongása valahogy nem bosszantott annyira, mint Bettié. Az
ügyfelesek imádata inkább volt viccesen bosszantó, mint komoly veszélyt
jelentő.
Az irodámba mentem
és visszaültem a gépem elé. Megválaszoltam még egy-két emailt, majd felmentem
Tamáshoz. A liftből kilépve Adél aggodalmaskodó arcával találtam szembe magam.
– A főnököd bent
van?
Bólintott.
– Adél, baj van?
–Csak nem érem el
Norbit.
– Miért keresed?
– Tamás kérte, hogy
hívjam fel hozzá, de az istenért se veszi fel a telefont.
– Lehet, a büfében
van. Bemegyek, jó? – mutattam Tamás ajtajára.
Bekopogtam.
Mennydörögve szólt ki, talán azt hitte, Norbi vagyok. Amikor beléptem, megenyhülve
mosolygott.
– Nem rád
számítottam.
Becsuktam az ajtót
magam mögött és mindegyikünk a másik felé indult. Az asztala előtt hosszan
öleltük egymást.
– Olyan rossz volt
az este nélküled.
– Te is hiányoztál –
súgta a fülembe és finom puszit nyomott a hajamra. – Hogyhogy mégis fel tudtál
jönni?
Előadtam neki a
jövetelem célját, majd a kezébe nyomtam a cetlit a telefonszámmal. Elvette,
majd leült az asztalához és begépelte a cégnevet az internet keresőjébe.
Figyelmesen olvasni kezdte a találatokat. Az asztala szélének támaszkodva
óvatosan tettem fel neki a kérdést.
– Most akartál
beszélni Norbival?
– Honnan tudod?
– Adél odakint
aggódik, mert nem éri el telefonon.
Tamás hümmögött.
– Már tegnap
délután is beszélni akartam vele, de akkor sem volt elérhető. Mindegy, ami késik,
nem múlik.
A telefon felé
fordult és a papír cetliről nézve tárcsázni kezdte a számot. Rövid ideig kicsengett,
majd újra a kellemes férfihang szólt bele.
– Jó napot, kedves
Horváth úr, Lukács Liza vagyok, az imént beszéltünk.
– Igen, Liza,
hallgatom.
– Itt vagyok a
logisztikai igazgatónknál, mindketten halljuk önt.
– Üdvözlöm, Horváth
úr, Markovich Tamás vagyok. Miben segíthetünk?
Nagyjából húsz
percig tárgyaltunk vele, majd megbeszéltük, hogy a jövő héten kimegyünk hozzájuk
egy szerződéstervezettel. Miután Tamás kikapcsolta a kihangosítót és
visszatette a kagylót, felállt és az asztalnak döntve megölelt. Kezei a
fenekemre csúsztak, felsóhajtott és csípőjét az enyémnek nyomta.
Belebizseregtem.
– Mondd, hogy már
csak egy éjszakát kell kibírnom!
– Meddig? –
kacérkodtam vele.
– Amíg a magamévá
nem tehetlek.
Mindkettőnk
beleborzongott a szavakba.
– Már csak egy
éjszakát – suttogtam a fülébe. – És hogyan fogsz a magadévá tenni?
Felnyögött és
szorosan húzott magához.
– Kíméletlenül és
gyorsan, aztán…
– Oké, ne folytasd!
– sóhajtottam az arcába.
Elmosolyodott, majd
megcsókolt. Viszonoztam a csókját és aztán egyre jobban elmélyültünk benne. A
vágyunk észrevétlenül sodort minket magával és már csak arra lettünk
figyelmesek, hogy Tamás keze a szoknyám alatt a fenekembe markol, erősen
szorítja altestéhez az ölemet, az én körmeim pedig lassan lyukat ejtenek Tamás
ingén. Fulladva adtuk meg magunkat egy percre, aztán ugyanazzal a hévvel
parancsoltunk megálljt magunknak. Elképesztően forrók voltunk, szinte sütött a
bőrünk.
– Annyira akarlak… –
lihegett a nyakamba.
– Én jobban –
nyögtem ki, majd csókot kezdeményeztem.
Abban a pillanatban
hangokat hallottunk odakintről. Szétrebbentünk, és míg Tamás leült a székére,
én az asztala mellé álltam és zavartan próbáltam igazgatni a szoknyámat.
Mindketten felismertük a hangokat. Adél és Norbi beszéltek, majd kisvártatva
Norbi bekopogott és be is nyitott Tamás irodájába. Fölényes mosolya az arcára
fagyott, amikor megpillantott engem, hát még mikor a szoknyámat igazgató
kezemre tévedt a tekintete.
– Beszélni akart
velem? – kérdezte. – Vagy mindketten?
– Igen, nyíltan,
semmi célozgatás – szóltam közbe, még mielőtt Tamás megszólalhatott volna.
Norbi gúnyosan felnevetett. Tamás felállt, láttam a halántékán megfeszülő eret.
– Liza, kérlek,
hagyj magunkra minket! – fordult felém egy másodpercre Tamás.
Durcásan megráztam
a fejemet. Tamás kedvesen megfogta a kezemet.
– Kérlek! Egyedül
intézem – szólt nyugodtan.
Nagyot sóhajtva megadtam
magam és magukra hagytam a férfiakat.
Szia.
VálaszTörlésNagyon jo lett.
Betti nagyon idegesitő, ahogyan Tamàs megszerzéséhez hozzààl
Vajon Tamàs mit beszél Norbival?
Alig vàrom a folytatàst.
Noci
Nagyon jó. Alig várom a folytatást.
VálaszTörlésImádom. Alig várom a következő részt!!!!
VálaszTörlés