Keress a Facebookon is (Szalkó Norina) és jelölj ismerősnek vagy kövesd a Szalkó Norina szerzői oldalt!


MEGJELENT AZ ÉN ÉS A FŐNÖKÖM CÍMŰ KÖNYVEM! AZ ALÁBBI LINKRE KATTINTVA TUDOD MEGRENDELNI:

http://undergroundbolt.hu/en-es-a-fonokom

2017. július 17., hétfő

A szex és én - Tizenötödik

Amikor másnap reggel megszólalt az ébresztő, zsibbadt testtel próbáltam a telefonért nyúlni. Résnyire nyitott szemmel csak rácsaptam a kijelzőre, majd visszahullottam a puha ágy hívogató melegségébe. Körülbelül pár másodperc múlva eszméltem rá arra, hogy Tamásnak itt kéne feküdnie mellettem. Azonnal felültem és körülnéztem. Akkor megéreztem a frissen lefőtt kávé illatát. Kiszálltam az ágyból és magamra húztam a trikómat. Álmatagon kilépkedtem a hálóból. Tamás kedves mosollyal várt rám a konyhában két csésze kávé társaságában.

– Jó reggelt!
– Jó reggelt! – viszonoztam a mosolyát, ahogy leültem és kavargatni kezdtem a kávémat.
Tamás félmeztelenül ült mellettem és épp a szájához emelte a csészét. Megpillantottam a csuklóját. Majdnem fellöktem a kávémat.
– Jóságos ég! – kiáltottam, ahogy a kezéhez kaptam.
– Máskor figyelmeztess, hogy ne próbálkozzak kiszabadulni a bilincsből – mosolygott.
– Annyira sajnálom. Nagyon fáj? – néztem rá bűnbánó arccal, ahogy a másik kezét is szemügyre vettem. A bilincs mindkét csuklóján felhorzsolta a bőrt. Elég csúnyán.
– Mi a fenének rángattad a kezedet?
– Szabadulni akartam.
– Le kell fertőtleníteni.
– Nem fáj.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá.
– Na, jó, egy kicsit – vallotta be.
– Azonnal keresek rá valamit.
A fürdőbe mentem és előkerestem az elsősegély dobozkát. Gondosan lefertőtlenítettem.
– Nem kötöm be, még azt hinnék, megpróbáltad felvágni az ereidet.
Tamás elnevette magát.
– Látszódni fog, igaz?
– Nyugodj meg, nem olyan nagy ügy!
Még mindig kétségbe vonva a szavait néztem rá.
– Én már lezuhanyoztam, siess te is, ha nem akarsz elkésni.
A faliórára pillantottam, majd kiittam az utolsó korty kávémat is és a fürdőbe siettem. Letusoltam, majd fogkefével a számban, törölközőbe csavarva libbentem ki a gardróbszekrényhez, hogy ruhát keresek. Tamás a kanapéra fektetett vállfáról vette le az ingét, majd öltötte magára. Sötétkék slim nadrágot vettem elő, hozzá passzoló gyűrt ujjú blézerrel, alá vajszínű felsővel. Visszaszaladtam a fürdőbe, és amikor legközelebb kijöttem, fehérneműben voltam. Tamás mosolyogva nézett rám. Felöltöztem és választottam egy az öltözékemhez illő fülbevalót. Kisminkeltem magam és laza lófarokba fogtam a hajam, egy leválasztott hajtinccsel körbetekertem és megtűztem. Parfümöt fújtam a fülem mögé, belebújtam a sötétkék magas sarkúmba, felkaptam a táskámat és Tamásra néztem.
– Kész vagyok!
– Indulhatunk.
– Mutasd a kezed!
Tamás előrenyújtotta a karjait. Nem csúszott fel annyira az ingujja, hogy látszódjon a sérülése. Megingattam a fejemet, majd kinyitottam az ajtót.
A kocsiban Tamás elmondta, hogy ma este nem tud nálam aludni, dolga van. Bólintottam, bár furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mi dolga lehet, de nem kérdeztem rá.
Most is egy utcával arrébb szálltam ki az autóból. Tamás most nem jegyezte meg, hogy ez szükségtelen, csak búcsúzóul megfogta a kezem.
– Együtt ebédelünk? – kérdezte.
– Nem gondolod, hogy az nagyon feltűnő lenne? Így is folyton azt hallgatom, hogy gyanúsak vagyunk.
– Mármint mi? És ki mond ilyet?
– Mi, persze, de külön-külön. A lányok meg vannak győződve róla, hogy egy értelmiségi bombázó elcsavarta a fejedet.
Tamás nevetett.
– Nem járnak messze az igazságtól.
Halvány mosoly futott át az arcomon, majd mielőtt kiszálltam volna, kedvesen felé súgtam, hogy találkozzunk a kifőzdében.
Jókedvűen sétáltam az ügyfélszolgálat felé, amikor Szilvi a semmiből hirtelen mellém szegődött.
– Zöldborsós csirkeragut ettünk tegnap, rozét ittunk és a desszert francia krémes volt.
– Mi van? – néztem rá értetlenül.
– Ezt főzted nekem és Gergőnek tegnap vacsorára. A lányok már kérdezősködtek.
– Ja, értem. Oké. Zöldborsós csirkeragu, rozé és krémes.
– Francia.
– Francia krémes, jó.
– És figyelj, hogyan viselkedsz Bettivel, mert nem tudok mindig ott lenni.
Zavart mosoly ült ki az arcomra, amit gyorsan le is töröltem, mielőtt beléptünk volna az ügyfélre.
– Jó reggelt, mindenkinek! – köszöntem.
A lányok hangos kórusban üdvözöltek, majd közvetlenül ezután halk suttogással fordultak egymás és az ajtó felé. Zsongásuk hangszínéből kihallottam, hogy valószínűleg Tamást látták elsuhanni a bejárat előtt. Az irodámba érve életre leheltem a gépemet, majd leültem dolgozni. Nem egész fél óra alatt rengeteg munka szakadt a nyakamba. Egyszer csak kopogtak az ajtón, felnéztem.
– Szia. Kávé?
– Ne haragudj, Norbi, de ki se látszom a munkából!
– Öt perced csak van…
– Pisilni sincs időm! – szakítottam félbe.
– Ebédelni lesz időd?
– Már elígérkeztem – mondtam neki automatikusan, fel sem nézve.
– Hát persze! – jegyezte meg rosszindulatúan, majd kifordult az irodából. Erre felfigyeltem. Felpattantam.
– Norbi! – kiáltottam utána és elindultam felé.
Kelletlenül fordult vissza.
– Mi van veled? – vontam kérdőre halkan.
– Velem semmi – válaszolt flegmán.
– Norbi, kikosaraztalak, mert…
– Tudom, hogy miért! – sziszegte az arcomba. – Vagy inkább kiért!
– Miről beszélsz? – bámultam rá megrökönyödve, de ő csak felnevetett és sarkon fordulva otthagyott.
– Norbi! – szóltam utána, de bárminemű reakció nélkül kisétált az ügyfélszolgálatról. Ellenben a lányok mind rám néztek.
Gyorsan visszaléptem az irodámba és becsuktam az ajtót, jelezve, hogy senki se zavarjon. Szinte remegve ültem le a székemre. Hátborzongató volt Norbi viselkedése. Megijedtem tőle. Egyértelmű volt, hogy tudja, Tamással kavarok. Most már csak az a kérdés, miért érinti ez olyan rosszul. Ennyire nem lehet belém esve! A tekintetem a monitorra tévedt és eszembe jutottak bokros teendőim. Neki is láttam és elhatároztam, Norbival majd akkor foglalkozom, ha valódi veszélyt jelent.
Ebédidőig gyorsan telt az idő, különösen, hogy lehetőségem se volt az órát nézni a sok dolog miatt, csupán az ügyfelesek mozgolódása tűnt fel. Akkor láttam, hogy már negyed egy van. Gyorsan felkaptam a táskámat és elindultam a kifőzdébe. Tamás már ott volt. Éppen a kasszánál fizetett, majd az egyetlen szabad asztalhoz ült, ami nyolcszemélyes volt. Amikor sorra kerültem, és a tálcámmal az asztal felé siettem, láttam, hogy még mindig egyedül ül a nagyasztalnál, időközben szabadultak is fel helyek, de nem akartuk, hogy feltűnő legyen, hogy egy kétszemélyes asztalhoz ülünk.
– Ne haragudj, rengeteg munkám van – szabadkoztam halkan, miután helyet foglaltam vele szemben. Igyekeztem nem túl bizalmas hangot megütni.
Egy darabig csak ettünk, majd épp eldöntöttem, hogy elmesélem neki Norbit, amikor megpillantottam a lányokat belépni. Biztosan elsápadtam, mert Tamás is az ajtó felé fordult. Szilvi, Adél, Hédi, Zsanett és mindennek a megkoronázásaként Betti. Szerencsére sikerült mindennemű reakciómat magamba fojtanom és gyorsan odasúgtam Tamásnak:
– Majd hívj fel valahogy az irodádba, beszélnünk kell!
Kimérten bólintott, majd rákérdezett egy bizonyos szállításra, illetve a fuvarlevél készítő program hatékonyságára. Vettem a lapot és belemerültünk a témába. Persze, amikor a lányok kiszúrták, hogy Tamással ebédelek, bárgyún mosolyogni kezdtek. Na, nem rám, hanem Tamásra. Ha csak egy szemernyi kétségem is volt afelől, hogy lesz e bátorságuk csatlakozni hozzánk, az azon nyomban elpárolgott, ahogy Betti arcára néztem. Ő egyenesen az asztalhoz sétált és fennhangon megkérdezte, ide ülhetnek e. Természetesen a többiek is ott sorakoztak mögötte. Tamás igennel felelt. Mi mást mondhatott volna? Betti Tamás mellé ült és azonnal bemutatkozott neki. Szilvi mellém ült, és ahogy leért a feneke a székre, már bele is rúgott a bokámba. Tudtam, hogy miért kaptam. Tamással alig mertünk egymásra nézni. Betti azonnal ráakaszkodott és csacsogni kezdett a fülébe. A többiek csak bámultak rá a merészségéért, bennük még élt a rideg Tamás képe, sejtették, hogy az új mosolygós Tamás sem fogja sokáig eltűrni, hogy bizalmaskodva duruzsoljanak neki. Alig bírtam levenni a szemem róluk, bár Tamás jelzésértékűen nem fordult teljes testtel a lány felé, az nem vette a lapot. Szilvi segíteni akart és szóba hozott valamit, de most nem használt. Ám Zsanett váratlanul megkérdezte, hogy sikerült a tegnapi vacsora. Ez kizökkentett. Bár láttam, hogy Tamás hegyezni kezdte a fülét.
– Jól – feleltem és ittam egy korty vizet.
– Mit főztél?
– Mintha nem tudnátok, már engem is kifaggattatok – szólt közbe Szilvi.
– Semmi gond, nem titok. Zöldborsós csirkeragut – válaszoltam.
– Tudsz főzni? – pillantott rám Betti. – Majd megadhatnád a receptjét, lehet hamarosan nekem is főznöm kell valakinek – nézett jelentőségteljesen Tamásra. Éreztem lángolni az arcomat. Tamás köhintett. Hédi is kérdezett valamit, ő Norbiról.
– Mi baja volt ma Norbinak? Úgy rohant ki az irodádból, mintha vasvillával kergetted volna?
Tamás újra fülelni kezdett. Elég volt egy pillantás rá és láttam, hogy nagyon zavarja Betti csicsergése. A szeme sarkából figyelt.
– Fogalmam sincs. Azt hiszem, baj volt a programmal – válaszoltam nyugodtan, miközben neki kezdtem a második fogásomnak. Az első falat sült krumpli után elhúztam a számat. Sótlan volt. A szememmel a sótartót akartam keresni, de Tamás automatikusan nyújtotta felém. Megdöbbenve néztem a sótartóra, és nem csak én. Mindenki. A szájuk ledermedt evés közben, még Bettibe is belefagyott a szó. Csak egy pillanatot engedélyeztem a meglepettségnek, gyorsan megköszöntem és kikaptam a kezéből a sótartót, még mielőtt bárki is nagyobb jelentőséget tulajdonítana a dolognak. Ám akkor Szilvi félrenyelt. Egy valaki kapta el a pillanatot, aminek következtében majd megfulladt Szilvi, és ez Betti volt. Adél ütögetni kezdte Szilvi hátát, én pedig egy pohár vizet nyújtottam felé. Betti viszont megragadta Tamás kezét és maga felé húzta.
– Szent ég! Mi történt a csuklójával?
Mindenki odapillantott. Tamás gyorsan elhúzta a kezeit, majd lejjebb vonta az ingujját.
– Pontosan olyan, mintha bilincs okozta volna… – tapintott a lényegre Betti.
Megremegett a kezem, erre Szilvi még inkább köhögni kezdett. Életemben nem voltak még ennyire zavarba ejtő perceim.
– Nem hinném, hogy ez a kisasszonyra tartozna. A véleményét pedig tartsa meg magának. Ha nem is közvetlenül, de a felettese vagyok, nem engedhet meg magának semmifajta bizalmaskodást! – korholta le Bettit, majd felállt és megfogta a tálcáját. Rám pillantott. – Liza, ha lesz egy kis ideje, kérem, jöjjön fel az irodámba!
– Természetesen, igazgató úr!
Mindenki csendben figyelte a távolodó Tamást és csak akkor mertek megszólalni, amikor már elhagyta a kifőzdét.
– Le fog szúrni, ugye? – kérdezte Betti rám nézve.
– Minden bizonnyal – válaszoltam kimérten, magamban jót mulatva a helyzeten.
– Sajnálom, de annyira megdöbbentett. Tiszta horzsolás körbe a csuklója. Láttátok ti is, ugye? Szilvi is ezért nyelt félre.
– Tényleg? – kérdezte Adél.
– Hát… igen – szabadkozott Szilvi.
– Azt mondod, bilincs? – nézett Hédi Bettire.
– Kilencven százalék.
– Jóságos ég, de… hátborzongató! – csúszott ki Zsanett száján.
– Miért lenne az? – nézett rá Hédi furcsán.
– Gondoltad volna, hogy erre gerjed?
– Inkább izgató – reagált Betti. – Szeret kiszolgáltatott lenni.
– Képzeld csak el, tegnap éjjel egy nő kikötözhette és azt tehetett vele, amit csak akart! – ábrándozott Hédi.
– De irigylem! – replikázott Betti.
Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, muszáj felállnom.
– Mennem kell, sok dolgom van.
– Várj, Liza! – szólt Betti. – Gyakran ebédelsz vele?
– Előfordult már.
– Hmm. Akkor biztos azért nyújtotta neked automatikusan a sótartót, még mielőtt te kerested volna. Mintha tudta volna, hogy sótlan lesz neked az étel.
Elhúztam a számat.
– Biztosan – feleltem, majd elköszöntem tőlük. Visszavittem a tálcámat a pultra, majd mielőtt kimentem volna az utcára, még megkértem Szilvit, hogy ebéd után beszéljük meg azt a feladatot, amit tegnap adtam ki nekik. Bólintott.
Siettem vissza a céghez. Az irodában csak ledobtam a táskámat, majd felmentem Tamáshoz. Halkan bekopogtam az ajtaján.
– Szabad.
Benyitottam. Az arca furcsamód megkönnyebbült, amikor meglátott. Felállt és az asztalnak támaszkodott.
– Sajnálom. Ezt most nagyon elszúrtam.
– Honnan tudtam, hogy a sót keresem? – álltam meg előtte.
– Mindig megsózod a köretet. Függetlenül attól, hogy mennyi só van rajta. Mindig.
– Ez még nekem sosem tűnt fel.
Halványan elmosolyodott.
– Kitárgyalták a horzsolást?
– Kilencven százalékra biztosak benne, hogy tegnap éjjel egy nő bilincsbe vert téged, kikötözött és azt tehetett veled, amit csak akart.
– Így volt! – húzott magához. – Gyakorlatilag megerőszakoltál.
– Irigylik azt a nőt – nevettem rá. – Betti fantáziája egyből meglódult.
– Ne is említsd! – húzta el a száját. – Kellemetlen egy nőszemély!
– Mertem is remélni, hogy nem lopta be a szívedbe magát.
– Hát nem!
– Pedig hajt rád.
– Észrevettem, de engem csak egy valaki érdekel – suttogta, miközben közel hajolva hozzám megcsókolt.
– Tényleg? – kérdeztem tőle évődve.
A csókunk kezdett egyre inkább felhevülni. Az ölelésünk egyre szorosabb lett, izmaink egymásnak feszültek. Belenyögtem a csókba. Tamás zihálva szakította félbe.
– Valld be, hogy féltékeny vagy…
– Miért? – kérdeztem bágyadtan.– Hallani akarod?
Tamás megremegett a karjaimban és apró sóhaj bukott ki belőle.
– Nagyon.
Lázasan szájon csókoltam, mire ő még szorosabban ölelt magához és belekapott az alsó ajkamba. Lehunytam a szemem és beleborzongtam a játékunkba a szavakkal.
– Utálom, ahogy rád néznek, ahogy mosolyognak rád, ahogy elolvadnak tőled, ahogy sóvárognak utánad… a legszívesebben…
– Igen? – súgta türelmetlenül.
– Szeretnélek megcsókolni mindenki előtt, hogy tudják, én vagyok az, aki miatt mosolyogsz.
Tamás arcára boldog mosoly ült ki.
– Én vagyok az? – ziháltam megerősítésre várva.
– Igen, te. Rád gondolok folyton, és gyötrelem minden pillanat, amikor nem vagy velem.
Felnyögtem. Soha nem hallottam még senkitől ilyen szépet és ez volt az első hasonló vallomás, ami nagyon jól esett, ami elképesztően megdobogtatta a szívemet. Teljesen átadva magam a boldogságnak, csókoltam meg Tamást, amit ő ugyanolyan hevesen viszonzott. Önfeledten öleltük a másikat és mindkettőnk érezte, mennyire fontos mérföldköve ez a kapcsolatunknak.
Ám akkor váratlanul kopogtak az ajtón és az rögtön ki is tárult.
– Szia, Tamás! Van egy… – akadt a szó Csaba torkán.
Nagyjából annyi időnk volt, hogy eltoltuk magunktól a másikat és mindkettőnk elfordulva automatikusan a szájához nyúlt.
– …perced? – fejezte be a mondatot teljes megdöbbenéssel az arcán, majd óvatosan hátrasandítva becsukta maga mögött az ajtót. – Hűha! Nem jutok szóhoz… ööö… – vakarta a fejét. – Először is elnézést, hogy így berontottam.
Rövid szünetet tartott, majd csodálkozva hozzátette:
– Ti együtt?
Tamással egymásra néztünk és szégyenlősen elmosolyodtunk.
– Valahogy úgy – felelte Tamás.
– Hű… nahát! Én… gratulálok!
Rettentő zavarban volt.
– A válás… ezért… – mutatott kettőnkre.
– Nem! – felelte Tamás határozottan. – A házasságunkat Judit tette tönkre. Csupán eddig nekem nem volt olyan sürgős, hogy elváljunk.
– Ennyire komoly?
– Ne szaladjunk előre, még csak alakul – válaszoltam.
– Viszont nem akarom, hogy a cégnél kikezdjék Lizát. Valószínűleg másnak is ez jönne le, hogy őmiatta válok el, nem szeretném, ha olyasmivel vádolnák, ami meg sem történt. Ezért titkolózunk – nézett rám Tamás kedvesen, majd hozzátette: – Ezért is.
– Is?
– Ez még nagyon az eleje valaminek…
– Várj csak! – kiáltott fel Csaba. – Liza az, akiről…
Tamás egy dühödt pillantással elhallgattatta Csabát. Elpirultam, mire Tamás magához ölelt és megpuszilta a halántékom.
– Rendben – tette fel a kezeit Csaba. – Tőlem nem tudja meg senki sem! – nevetett. – Akkor most nem is zavarlak titeket, majd később visszajövök, nem olyan fontosa dolog.
Ahogy kifelé lépkedett, nekiment az egyik tárgyalószék sarkának. Elnevette magát és mi is nevettünk. Végül megtalálta az ajtót és kiment. Odakint jó hangosan ráköszönt Adélra, gondoltuk, hogy jelzésnek szánta nekünk, nehogy Adél is ránk nyisson, amikor épp csókolózunk.
– Szerinted megtartja a titkunkat? – kérdeztem már csak félig mosolyogva.
– Meg – mondta röviden Tamás, miközben eltolva magától, leült a székébe. – És te miről akartál beszélni?
Az asztalának támaszkodtam és összefontam a karjaimat.
– Van még valaki, aki tud rólunk.
– Szilvi? – szaladt fel Tamás szemöldöke.
– Na, jó, akkor már hárman tudnak rólunk– bólintottam szemforgatva.
Tamás izgatott lett.
– Norbi ma bejött hozzám és el akart hívni előbb kávézni, aztán ebédelni. Visszautasítottam, mire ő dühbe gurult és a fejemhez vágta, hogy pontosan tudja, ki miatt kosaraztam ki.
Tamás előbb felsóhajtott, majd a székére könyökölt és ujjával megtámasztotta az állát.
– Ez elég egyértelmű volt a részéről.
– Nem tudom, miért csinálja ezt.
– Tényleg? Odáig van érted!
– De én soha nem bátorítottam semmire!
Elmosolyodott.
– Naiv vagy.
Összeráncoltam a homlokom, mire Tamás folytatta.
– Gyönyörű vagy és szóba állsz vele, ennél több bátorítás nem kell neki.
Elhúztam a számat.
– Mit tegyek, hogy lerázhassam? Ijesztően viselkedik, és nem akarom, hogy függjek tőle. Mindenki úgy tudja a cégnél, hogy vele csókolóztam a raktárban. Elég csak egy szót szólnia és mindenki megtudja, hogy mi van köztünk. Illetve nem is azt, hogy mi van köztünk, hanem azt fogják gondolni, én vagyok a harmadik, aki miatt…
– Ezt bízd rám!
– Mit tervezel?
– Beszélek vele.
– Én is ott akarok lenni.
– Beszélek vele, mint férfi a férfival.
Ekkor kopogtak. Tamás asztala elé sétáltam, Tamás csak akkor szólt ki. Adél megtorpant, amikor meglátott.
– Ez minden – vetette oda Tamás durván, mire én bólintottam és elnézést kérve, kimentem.
Adél pár papírt vitt be Tamásnak és még a lift előtt ért, amikor kijött.
– Liza, várj! Nagyon leszúrt? – futott oda hozzám.
– Nem volt kellemes beszélgetés, de nem szúrt le, csupán figyelmeztetett, hogy az ügyfélszolgálat az én hatásköröm, ne engedjem, hogy így viselkedjenek.
– De Betti vezetőségi asszisztens.
– Velük is fog beszélni.
– Jaj, nekem!
– Nyugi, nem harapja le senki fejét! – nevettem rá és beszálltam a liftbe.
Visszamentem dolgozni és aznap már nem is láttam se Tamást, se Norbit, se a lányokat. A munkaidőm lejárta előtt Szilvi rohant be hozzám.
– Ne haragudj, totál kiment a fejemből, hogy vársz.
Először furcsán néztem rá.
– Várlak? Ja, igen! Mutasd, mire jutottál.
Azzal belemerültünk a feladatba, amit tegnap adtam ki. Egy fél óra múlva felálltam és készülni kezdtem haza. Szilvi is felállt és zavarodottan elnézést kért.
– Ne haragudj, esküszöm nem volt szándékos.
– Micsoda? – néztem rá, miközben kikapcsoltam a gépemet.
– A félrenyelés a sebek miatt…
– Csss! – szakítottam félbe. – Ne itt!– szóltam rá halkan és intettem neki a fejemmel.
Értette. Bólintott, majd kiment a helyére és összeszedte a holmiját. Amikor kiértem az ügyfélre, már készen várt. Elköszöntünk a lányoktól és elindultunk. Csak akkor mert megszólalni, amikor már jó néhány lépésnyire elhagytuk a céget.
– Szóval sajnálom.
– Min döbbentél meg annyira?
– Ne viccelj! Te és Tamás?
– Azt hittem, tudtad. Vagy legalábbis gyanítottad.
– Gyanítottam, persze, de az nem kézzelfogható. Azok a horzsolások viszont nagyon is azok! A múltkor az ő gyűrűjét találtam meg a hálószobád padlóján?
Nem válaszoltam, csak sokat sejtetően mosolyogtam rá.
– Ez hihetetlen! És akkor most együtt vagytok? Az a sótartós dolog merész volt tőle!
– Szilvi, nem szeretném, hogy ez téma legyen. Nagyon friss, új nekünk. Nem ennek indult, minket is meglepett, hogy mi lett belőle.
– Egyáltalán hogyan kezdődött?
– A parti után. Tanúja voltál egy-két dolognak.
– Igen, emlékszem. Beismerted, hogy tetszik neked. És aztán?
– Egy nap siettem haza, egymásnak futottunk az előtérben és kiszóródott a táskám a padlóra, véletlenül ott maradt a lakáskulcsom. Edzésről értem haza, amikor keresni kezdtem a kulcsot, de ő már ott várt a lakásom előtt a kulcsommal a kezében. Behívtam és hát…
– Jézusom, ez nagyon… nem is tudom, mit mondjak rá! Állj! Honnan tudta, hogy laksz?
– Parti után ő vitt haza, akkor is feljött hozzám, de nem történt semmi.
– És most tényleg el fog válni?
– El, de nem miattam. Ezért is titok. Nem akarom, hogy a komplett cég azon csámcsogjon, hogy közéjük álltam.
– De ha elválik, felvállaljátok egymást?
– Az még odébb van. Még képlékenyek az érzéseink.
– Ugyanakkor átlátszóak is! – jegyezte meg.
– Ezt hogy érted?
– Liza, nekem feltűnt, hogy több van köztetek. Persze, ráfoghatod, hogy jobban ismerlek, több infó birtokában voltam, mint a többiek, de gondold csak el… Tamás évekig játszotta a vasembert, most meg lépten-nyomon mosolyog, és ha együtt vagytok valahol, szinte látszódik köztetek, hogy pattog a szikra. Ugyanakkor nehéz volt összerakni fejben, mert hát elképzelhetetlen volt, hogy az a merev férfi és te, de amikor… a lényeg a bilincs volt – zárta rövidre a mondandóját.
– Megérted, hogy miért nem mondtam el?
– Persze, értem – nézett rám mosolyogva.
– Mi az? – kérdeztem tőle látva a fülig érő vigyorát.
– Tényleg annyira jó vele…?
Nem akarta kimondani, de értettem, mire kíváncsi.
– Nagyon, soha nem volt ilyen jó senkivel – suttogtam neki vidáman.
– Olyan hihetetlen! Egyszerűen képtelen vagyok belegondolni is, hogy te odabilincselted az ágyadhoz… őt!
– Pedig így volt, és nem is egyszer, sőt ő is bilincselt már engem oda az ágyhoz.
– Komolyan? – kérdezte felvillanyozódva.
– Ahogy mondom, de most legyen elég ennyi, jó? Köszönöm, hogy segítesz Bettivel és a többiekkel.
– Semmiség. Liza, Gergő mióta tudja? – nézett rám hirtelen elkomolyodva.
– Az elejétől. Ne haragudj! Én kértem meg – válaszoltam halkan. – És veletek mi újság? – váltottam témát, mire Szilvi boldogan kezdett mesélni kettejükről.
Késő délután volt már, amikor elváltak útjaink. Útközben vettem vacsorát, semmi kedvem nem volt főzni. Otthon sokszor eszembe jutott, vajon mit csinálhat most Tamás, mi dolga lehet. Néha szidtam magamat, amiért nem kérdeztem rá, most legalább nem ezen kéne morfondíroznom, aztán hálát adtam, hogy mégsem kérdeztem rá, a kapcsolatunk egyszerűen nem tart még azon a szinten, hogy számon kérhessem rajta az idejét. Nem tart ott? Honnan tudom? Fogalmam sincs, mikor jön el az idő egy párkapcsolatban, amikor már be kell számolnunk a külön töltött időről? Egyáltalán be kell számolnunk? Nem tudom. Nem is tudhatom. Soha nem éltem még párkapcsolatban. Elmosolyodtam. Most jól esett arra gondolni, hogy van valakim, valaki olyan, aki még eddig nem volt nekem.

Másnap könnyű napra számítottam, már azért is boldog voltam, mert nagyon úgy tűnt, hogy a menstruációm utolsó napján vagyok, vagyis semmi nem állhat már egy velőtrázó szex útjában holnap. Csakis az esküvő. Nem tudtam volna megmondani pontosan miért, de akárhányszor ez jutott eszembe, a gyomrom görcsbe rándult. Tartottam a rokonok hadától, hogy a nyomulásuk elveszi Tamás kedvét tőlem.
Reggel komótosan készülődtem, háromnegyedes ujjú, sötétbézs és sötétkék kockás egyrészes szoknyát vettem fel, bézs színű vékony övvel és sötétkék magas sarkúval. A hajamat most kivételesen hullámosra szárítottam. Felvettem a kabátomat és már indultam is. A cég előtti sarkon, ahol amúgy ki szoktam szállni Tamás kocsijából, összefutottam Bettivel. Illetve ő szaladt utánam.
– Liza! Liza!- kiáltozott.
Kelletlenül fordultam vissza.
–Szia Liza!– köszönt rám esetlenül billegve a tűsarkújában.
– Jó reggelt!
– Csak meg akartam kérdezni, hogy mi volt tegnap. Nem kaptál miattunk, ugye?
– Nem, Tamás csupán megemlítette, hogy ügyeljek arra, hogy kolleginák ne viselkedjenek így nyilvános helyen egy társaságban. A céget képviselitek, akárhol vagytok.
– De miért te? Ő volt a rangidős, nem?
– A vezetőségi asszisztensek a vezetőik alá tartoznak, ha ő nincs jelen, mindegyikükért az irodavezető felel.
– Nahát! Akkor neked nagyobb itt a hatalmad, mint hittem – mosolygott rám bambán.
– Inkább a felelősségem.
– Mennyire ismered a logisztikai igazgatót? – kérdezte hirtelen.
– Nyáron léptetek elő, azóta közvetlenebb a munkakapcsolatunk.
– Csak munka? – nézett rám kíváncsian.
– Mire gondolsz?– tettem fel a kérdést óvatosan.
– Nem is tudom. Összeillő pár lennétek, szőkék vagytok, szépek, kisugárzásotok van… Forr a levegő a közeletekben, bár az nem biztos, hogy miattad van!– vihogott. – Ugye nem tetszik neked?
Úgy éreztem, gyomorszájon vágtak. Pff, most erre mit mondjak?
– Erre nem igazán lehet jó választ adni.
– Bocs, nem tudtam, hogy van valakid! – mentegetőzött.
Furán néztem rá, nem értettem ezt az eszmefuttatást, de közben beértünk a céghez.
– Nézd, nem tudom, mi a terved, de fogadj meg egy jó tanácsot. Hagyd Tamást! Nem a te súlycsoportod.
– Úgy gondolod, nem tudnám meghódítani? – torpant meg. – Figyeld csak meg, pár hét és a tenyeremből fog enni!
Szerettem volna a hajánál fogva lehúzni a földre és szálanként kitépni ezért a mondatért, de türtőztetnem kellett magamat. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam volna.
– Én csak azt mondom, nem ismered, mi tudjuk, hogy milyen volt évekig. Az hogy most megváltozott, egy nőnek köszönhető és nem hinném, hogy bárki labdába rúghatna mellette. Ezen kívül még mindig nős.
– Majd kiderül! – búcsúzott tőlem az ügyfélszolgálat előtt bárgyú mosollyal az ajkán.
Besiettem az irodámba és szinte odacsaptam a táskámat a székembe, majd dúlva-fúlva levettem a kabátomat.
–Még hogy a tenyeredből fog enni? – morogtam. – Megfojtom ezt a nőt, az biztos!
– Kiről beszélsz?
Ijedten pördültem meg. Tamás állt az ajtóban. Előbb megkönnyebbülve, majd újra dühösen sóhajtottam.
– Rákérdezett kerek perec, érted? Ugye, nem tetszik neked? – utánoztam Bettit. – Figyeld csak, pár hét és a tenyeremből eszik. Még egy ilyen mondat tőle és a műhaját tekerem a nyaka köré!
– Csss! – jött közelebb hozzám Tamás. – Ne foglalkozz vele! Semmi esélye.
– De dühít, hogy nem vághatom a szemébe, hogy te… – váratlanul elhallgattam és kinéztem az ügyfélre. Becsuktam a számat és leroskadtam a székembe. Bekapcsoltam a gépemet. Tamás az asztalomhoz sétált, leült a szélére és megérintette a karomat egy pillanatra.
– Nagyon szeretnélek most átölelni és megcsókolni.
Bágyadt mosollyal az arcomon néztem fel rá.
– Én is.
– Feljössz később hozzám?
– Ha tudok – vettettem egy pillantást a monitoron megjelenő levelezésemre. – Úgy nézem, hosszú napom lesz ma.
– Akkor a délutáni értekezleten találkozunk.
– Ó, az ki is ment a fejemből! Nem is értem, nekem minek kell mennem a felsővezetők értekezletére.
– Pihenésképp – nevetett rám Tamás és elhagyta az irodát.
Utána hozzá is kezdtem a napnak. Pörgős volt, de szerettem, mert így jobban telt az idő. Tíz óra körül még egy kávéra is ki tudtam futni Szilvivel. Amikor visszatértünk a büféből, Hédi kiáltott utánam, kezében tartva a telefonját.
– Liza! Ide tudnál jönni egy kicsit?
Hozzásétáltam.
– Mi a gond?
– Egy cégvezető van a vonalban. Árakról, feltételekről érdeklődik.
– Miért nálad? – néztem rá megdöbbenve.
– Küldeményt vittünk neki és a fuvarlevélen az ügyfélszolgálat számát találta csak.
– Határozatlan számú csomagot küldene?
Hédi zavarodottan pislogott.
– Fogalmam sincs.
Intettem neki, hogy kérem a telefont. Átnyújtotta.
– Lukács Liza vagyok, miben segíthetek?
A vonal túlsó végén kellemes férfihang érdeklődött a szolgáltatásaink felől. Röviden vázoltam neki a dolgokat, majd megkérdeztem, határozott számú csomagküldésre vagy határozatlanra szerződne.
– Ezt most még nem tudom megmondani, különben miért fontos ez?
– A határozatlan számúra az általános árajánlataink érvényesek, határozott számúra egyedi árajánlatot adunk.
– Ebben ön az illetékes?
– A határozatlanban igen. Egyedit a logisztika számolna.
– Esetleg beszélhetek azzal is, aki ezt számolná?
– Természetesen, de hogy ne tartsuk fel az ügyfélszolgálatunk vonalát, elkérném a telefonszámát és visszahívjuk önt. Megfelel?
Hédi tollat adott a kezembe, majd egy papírt tolt elém. Lefirkantottam a számot és az úr nevét, cégnevet, majd elbúcsúztam azzal, hogy fél órán belül visszahívjuk.
– Köszi – adtam vissza Hédinek a telefont.
– Felmész? – kérdezte csillogó szemekkel Hédi.
– Kicsit később – néztem rá. Az ő rajongása valahogy nem bosszantott annyira, mint Bettié. Az ügyfelesek imádata inkább volt viccesen bosszantó, mint komoly veszélyt jelentő.
Az irodámba mentem és visszaültem a gépem elé. Megválaszoltam még egy-két emailt, majd felmentem Tamáshoz. A liftből kilépve Adél aggodalmaskodó arcával találtam szembe magam.
– A főnököd bent van?
Bólintott.
– Adél, baj van?
–Csak nem érem el Norbit.
– Miért keresed?
– Tamás kérte, hogy hívjam fel hozzá, de az istenért se veszi fel a telefont.
– Lehet, a büfében van. Bemegyek, jó? – mutattam Tamás ajtajára.
Bekopogtam. Mennydörögve szólt ki, talán azt hitte, Norbi vagyok. Amikor beléptem, megenyhülve mosolygott.
– Nem rád számítottam.
Becsuktam az ajtót magam mögött és mindegyikünk a másik felé indult. Az asztala előtt hosszan öleltük egymást.
– Olyan rossz volt az este nélküled.
– Te is hiányoztál – súgta a fülembe és finom puszit nyomott a hajamra. – Hogyhogy mégis fel tudtál jönni?
Előadtam neki a jövetelem célját, majd a kezébe nyomtam a cetlit a telefonszámmal. Elvette, majd leült az asztalához és begépelte a cégnevet az internet keresőjébe. Figyelmesen olvasni kezdte a találatokat. Az asztala szélének támaszkodva óvatosan tettem fel neki a kérdést.
– Most akartál beszélni Norbival?
– Honnan tudod?
– Adél odakint aggódik, mert nem éri el telefonon.
Tamás hümmögött.
– Már tegnap délután is beszélni akartam vele, de akkor sem volt elérhető. Mindegy, ami késik, nem múlik.
A telefon felé fordult és a papír cetliről nézve tárcsázni kezdte a számot. Rövid ideig kicsengett, majd újra a kellemes férfihang szólt bele.
– Jó napot, kedves Horváth úr, Lukács Liza vagyok, az imént beszéltünk.
– Igen, Liza, hallgatom.
– Itt vagyok a logisztikai igazgatónknál, mindketten halljuk önt.
– Üdvözlöm, Horváth úr, Markovich Tamás vagyok. Miben segíthetünk?
Nagyjából húsz percig tárgyaltunk vele, majd megbeszéltük, hogy a jövő héten kimegyünk hozzájuk egy szerződéstervezettel. Miután Tamás kikapcsolta a kihangosítót és visszatette a kagylót, felállt és az asztalnak döntve megölelt. Kezei a fenekemre csúsztak, felsóhajtott és csípőjét az enyémnek nyomta. Belebizseregtem.
– Mondd, hogy már csak egy éjszakát kell kibírnom!
– Meddig? – kacérkodtam vele.
– Amíg a magamévá nem tehetlek.
Mindkettőnk beleborzongott a szavakba.
– Már csak egy éjszakát – suttogtam a fülébe. – És hogyan fogsz a magadévá tenni?
Felnyögött és szorosan húzott magához.
– Kíméletlenül és gyorsan, aztán…
– Oké, ne folytasd! – sóhajtottam az arcába.
Elmosolyodott, majd megcsókolt. Viszonoztam a csókját és aztán egyre jobban elmélyültünk benne. A vágyunk észrevétlenül sodort minket magával és már csak arra lettünk figyelmesek, hogy Tamás keze a szoknyám alatt a fenekembe markol, erősen szorítja altestéhez az ölemet, az én körmeim pedig lassan lyukat ejtenek Tamás ingén. Fulladva adtuk meg magunkat egy percre, aztán ugyanazzal a hévvel parancsoltunk megálljt magunknak. Elképesztően forrók voltunk, szinte sütött a bőrünk.
– Annyira akarlak… – lihegett a nyakamba.
– Én jobban – nyögtem ki, majd csókot kezdeményeztem.
Abban a pillanatban hangokat hallottunk odakintről. Szétrebbentünk, és míg Tamás leült a székére, én az asztala mellé álltam és zavartan próbáltam igazgatni a szoknyámat. Mindketten felismertük a hangokat. Adél és Norbi beszéltek, majd kisvártatva Norbi bekopogott és be is nyitott Tamás irodájába. Fölényes mosolya az arcára fagyott, amikor megpillantott engem, hát még mikor a szoknyámat igazgató kezemre tévedt a tekintete.
– Beszélni akart velem? – kérdezte. – Vagy mindketten?
– Igen, nyíltan, semmi célozgatás – szóltam közbe, még mielőtt Tamás megszólalhatott volna. Norbi gúnyosan felnevetett. Tamás felállt, láttam a halántékán megfeszülő eret.
– Liza, kérlek, hagyj magunkra minket! – fordult felém egy másodpercre Tamás.
Durcásan megráztam a fejemet. Tamás kedvesen megfogta a kezemet.
– Kérlek! Egyedül intézem – szólt nyugodtan.
Nagyot sóhajtva megadtam magam és magukra hagytam a férfiakat.

3 megjegyzés:

  1. Szia.
    Nagyon jo lett.
    Betti nagyon idegesitő, ahogyan Tamàs megszerzéséhez hozzààl
    Vajon Tamàs mit beszél Norbival?
    Alig vàrom a folytatàst.
    Noci

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó. Alig várom a folytatást.

    VálaszTörlés
  3. Imádom. Alig várom a következő részt!!!!

    VálaszTörlés