Másnap későn
ébredtünk. Kényelmesen megreggeliztünk, kávéztunk, majd én lezuhanyoztam, amíg
Tamás lebonyolított egy telefonhívást, aztán ő is lezuhanyozott. El kezdtem
rendbe tenni a konyhát.
Tamás felhúzta a farmerjét, akkor újra csörgött a
telefonja. Kicsit furdalta az oldalamat a kíváncsiság, ki keresheti ennyire, de
féltem a választól. Valószínűleg Judit. Tamás ki is ment az erkélyre. Ekkor már
biztos voltam benne, hogy a felesége hívta, máskülönben nem menne ki
telefonálni a kissé szeles időben a teraszra, csak ha nem akarja, hogy halljam.
Bementem a hálóba és megágyaztam. Éppen a díszpárnákat rendezgettem, amikor
meghallottam a bejárati ajtó nyílását, majd beszédfoszlányokat.
– Szia, Liza!
Kislányom!
– Basszus! –
trappoltam ki gyorsan a nappaliba a szemem sarkából az erkély felé pillantva.
Tamás még mindig kint telefonált, háttal nekünk, félmeztelenül. – Anya, apa, ti
mit kerestek itt?
– Ez aztán a szép
fogadtatás! – rótt meg apám, majd hirtelen mindketten a zajt keltő erkélyajtó
felé néztek.
– Mit szólnál, ha…
Eddig jutott Tamás a
mondandójában, aztán megtorpant az ismeretlen emberek láttán. Egy másodperc
erejéig mindenkiben megfagyott a vér, de aztán anyám halknak szánt suttogása
apám felé feloldotta a kínos szituációt.
– Látod, megmondtam,
hogy nem leszbikus.
Felnyögtem és
felkaptam a kanapéról Tamás ingét. Odavittem neki és a kezébe nyomtam.
– A szüleim… – súgtam
oda neki.
Tamás villámgyorsan
felvette az inget és határozott léptekkel elindult anyáék felé. Tágra nyílt
szemekkel követtem a mozdulatait. Apám elé állt és bemutatkozott, majd kezet
fogott vele. Akkor vettem észre, hogy nem volt rajta a karikagyűrűje.
Szerencsére! Anyát is üdvözölte.
– Még nem
válaszoltatok, minek köszönhetem a váratlan látogatást? – szegeztem nekik a
kérdést közelebb lépve hozzájuk és Tamáshoz.
– Először is innánk
egy kávét – mondta apám.
– És aztán ha már így
hozta a sors, megismerkednénk végre a barátoddal.
– Anya, ő nem…
– Foglaljanak helyet! – szakított félbe Tamás a bárszékekre mutatva.
Döbbenten néztem rá,
majd a kávéfőzőhöz sétáltam és bekapcsoltam.
– Tehát mióta vagytok
együtt? – kérdezte csillogó szemekkel anyám.
Reagálni akartam rá,
de Tamás megelőzött.
– Nem túl régóta.
– És hol
találkoztatok?
– Egy cégnél dolgozunk.
– Komolyan? –
csivitelt anya nem evilági hangon. – És ön mivel foglalkozik?
– Logisztikai igazgató vagyok.
Anya szája tátva
maradt és oldalba lökte apát. Rájuk nézve csak megráztam a fejemet és nagyon
drukkoltam, hogy ne kezdjék el vallatni Tamást. És annak is drukkoltam, hogy
Tamás bármilyen őszinte is legyen, azt azért ne árulja el, hogy felesége van.
Végül apám kérdezgetni kezdte. Mennyi idős, hova járt iskolába, van e lakása,
hol lakik… amikor már a kedvenc focicsapat után az került szóba, hogy szereti e
a gyerekeket, közéjük léptem és letettem a kávéscsészéket anyáék elé.
– Ne haragudj rájuk,
de ez nekik az első alkalom, hogy faggathatnak valakit – néztem Tamásra
szabadkozva. – Ti pedig fogjátok vissza egy kicsit magatokat! – szóltam a
szüleimre.
– Elnézést kérünk –
mosolygott apám. – De tényleg nem találkoztunk még a lányom egyetlen
udvarlójával sem.
– Udvarló? Apa!
– Így van. Még soha
senkit nem mutatott be nekünk – bólogatott anya.
– Most sem én
mutattam be Tamást, csak egyszerűen betörtetek hozzám. És ha már itt tartunk,
minek köszönhetem a látogatást?
– Ja, igen – eszmélt
föl anyám. – Az esküvő miatt. Elfelejtetted, hogy jövő szombaton lesz?
– Ó, a fenébe! –
vakartam meg a homlokomat. – Igen, megfeledkeztem róla.
– Sebaj, most már
tudjuk a választ, hogy lesz egy plusz főd – kuncogtak.
– Mi? – néztem
zavarodva Tamásra. – Nem hiszem…
– Milyen esküvő? –
kérdezett rá Tamás.
– Jövő szombaton lesz
egy távoli rokonunk esküvője vidéken. Már a meghíváskor megmondtam, hogy
egyedül megyek, de anyáék vártak az utolsó percig, lesz e kísérőm –
magyaráztam.
– Ráérek – nyögte
ki.
– Mi? – kaptam fel a
fejemet.
– Nagyszerű! – csapta
össze a kezét anya. Apa pedig kihörpintve a kávéját hirtelen kezet fogott
Tamással, majd kifelé kezdte terelni anyámat.
– Igen, valóban
sietnünk kell. Katiékhoz vagyunk hivatalosak ebédre. Hát akkor, kedves Tamás,
nagyon örülünk, hogy megismerhettük, és jövő héten találkozunk.
– Mindenképp –
mosolygott rájuk Tamás, miközben kikísérte őket.
Én a pultnál ültem
teljesen ledöbbenve, lebénulva.
– Ez meg mi a fene
volt? – kérdeztem tőle, miután becsukta az ajtót.
– Ne fújd fel a
dolgot, csak udvarias voltam.
– Mi az, hogy ne
fújjam fel? Eljössz velem egy esküvőre!
– Igen. És?
– Jézusom, te
komolyan nem vagy magadnál! Tamás, a szüleim az előbb arról kérdezgettek,
szereted e a gyerekeket, szerinted miért?
– Kíváncsiak.
– Azon túl! Mindenki
a potenciális férjjelöltet fogja látni benned! Mindenki ezzel fog traktálni!
Amúgy is, miért kellett nekik azt mondani, hogy együtt vagyunk?
– Nem hinném, hogy az
lett volna a helyes válasz, hogy ugyan, csak dugom a lányukat.
– Jó, semmi gond,
majd holnap felhívom őket és megmondom, hogy közbejött valami, nem tudsz jönni.
– Miért hazudnál?
Ennyire nem akarod, hogy elkísérjelek?
Döbbenten néztem rá.
– Tamás, nős vagy!
Nem kísérgethetsz engem sehova! Én csak… mi csak a szex miatt…
– Meddig akarod még
ezt hajtogatni? Mindketten tudjuk, hogy ez nem csak szex! – kiáltotta az
arcomba.
Meglepetten hátrahőköltem.
Tamás egy másodpercre lesütötte a szemét, majd felsóhajtva rám nézett, közel húzott magához és nyugodtabb hangnemben közölte:
– Elmegyek veled arra
az esküvőre.
– Lesz ott vagy
kétszáz ember, fotós, videós… lebukhatunk – súgtam halkan.
– Majd figyelünk.
– Az összes rokonom a
nyakadban fog lihegni, kérdezősködnek majd.
– Akkor válaszolok
nekik.
– De miért? –
kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
Tamás elmosolyodott,
majd elengedett és a fürdő felé indult. Visszafordulva csak annyit mondott:
– Öltözz fel!
Elviszlek ebédelni.
– Hogy mi? Hova?
Csak nevetett, majd
becsukta a fürdőszoba ajtaját. Ez a pasi most komolyan nem normális! A fejemet
ingatva, hitetlenkedve a szekrényemhez léptem és ruhát kezdtem keresni. Az
ágyamra dobáltam a választott darabokat, majd a fürdő felé indultam. Tamás
éppen kilépett. Felvettem a fogkefémet.
– Hova megyünk?
– Majd meglátod.
– Tamás, komolyan.
Bárhol megláthatnak minket együtt. Nem jó ötlet.
– Csak készülődj.
Nagyot sóhajtva
fogkrémet nyomtam a kefére. Fogmosás után kisminkeltem magam egy picit, és
oldalra fontam a hajamat. Parfümöt fújtam magamra, majd a hálóban felöltöztem.
Sötét slim farmert vettem fel rózsaszín ingblúzzal, sötét magas sarkúval és
halvány pink kétsoros ballonkabáttal.
– Így jó leszek? –
kérdeztem Tamástól az előszobában.
– Tökéletes – vette
fel a kabátját.
Kiléptünk a
lépcsőházba, én bezártam a lakást és elindultunk. A bejárattól nem messze
parkolt Tamás. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd ő is beszállt és indított.
Kíváncsian vártam, hova visz. Nagyjából fél óra múlva álltunk meg. Meglepődve
szálltam ki. Egy cseppet sem volt ismerős a környék.
– Hol vagyunk? –
csúszott ki a számon, miközben Tamás bezárta a kocsit. Elnevette magát és
megfogta a kezemet.
Borzalmasan
megilletődtem ettől a mozdulatától.
– Gyere – súgta és
megszorította az ujjaimat.
Néhány perc múlva már
egy régi lépcsőház belső udvarán szedtük a lépcsőfokokat.
– Tamás, most már
komolyan kezdek ideges lenni.
Tamás megállt, felém
fordult és átölelve hosszan megcsókolt.
– Megnyugodtál? –
kérdezte kedvesen.
Hümmögve összehúztam
a szemöldökömet, mintha elgondolkodnék a válaszon, de aztán megráztam a
fejemet.
– Valami egészen
mással is meg tudnálak nyugtatni, de az most nem lenne helyénvaló – nevetett a
fülembe és kézen fogva már húzott is tovább.
Nemsokára egy ajtó
előtt álltunk és Tamás becsengetett.
– Ki lakik itt? –
kérdeztem halkan.
Válaszra már nem volt
idő, mert nyílt az ajtó. Szívdobogva pillantottam a küszöbre.
– Szervusztok,
drágáim! Már nagyon vártalak titeket! Gyertek csak be!
– Szia, anya! –
üdvözölte Tamás Vica nénit és egy puszit nyomott az arcára.
– Szia, kisfiam. Jaj,
de jó, hogy végre újra látlak, kedveském – ezt már nekem címezte.
– Csókolom! –
hebegtem az előszobában. Teljesen lefagytam. Tamás elhozott ebédelni az
anyukájához?
Vica néni csivitelve
szinte betolt minket az étkezőbe. Tamás válaszolgatott a kérdéseire, majd
elment kezet mosni. Én pedig ott álltam ledermedve, kabátban, értetlenül.
– Nagyon meglepődtél,
ugye? – nézett rám mosolyogva az idős nő.
– Hát… igen…
– Gyertek, üljetek
asztalhoz, máris hozom a levest – mondta az épp visszatérő Tamásnak is.
Asztalhoz ültünk.
– Ne legyél így
megilletődve! – súgta oda.
– Nem tehetek róla!
Nem vagyok ehhez hozzászokva. Az is sok volt, hogy ma a szüleim megismertek és
azt hiszik, együtt vagyunk. Most anyukád …
– Liza! – szakította
félbe a háborgásomat. – Szokj hozzá!
Folytatta volna, de
Vica néni behozta a levest. Nagyon finom illat ütötte meg az orromat, mikor
felemelte a porcelán leveses tál tetejét.
– Látom, anya,
kitettél magadért.
– Ó, miattam igazán
nem kellett volna! – szabadkoztam.
– Tudod, kedveském,
én így örülök annak, hogy valaki megint mosolyt csalt a kisfiam arcára.
– Anya! – szólt Tamás
Vica nénire.
– Jól van, értek én a
szóból – kacsintott cinkosan ránk. – Egyetek csak!
A leves után még a
sültből és köretből is jól belakmároztunk és akkor még jött a desszert és kávé.
Vica néni nagyon kedvesen kérdezgetett közben, és én csak az ebéd után
döbbentem rá, hogy tulajdonképpen most én lettem kivallatva. Evés után még sokáig üldögéltünk és
beszélgettünk hármasban.
Életemben először
beszélgettem egy pasi anyukájával. Először ebédeltem valaki szülőjénél. És jól
éreztem magam. Vica néni kedves volt, bár a szimpátia már korábban, az első
találkozásunk után, kialakult köztünk, most még inkább annak találtam. Nem
tudtam, mennyit tud rólunk és hogy pontosan mit, de nem volt tapintatlan,
egyáltalán nem hozott kellemetlen helyzetbe. Sokszor megnevetettet, mivel az
első találkozásunkkori formáját most is hozta. Tamás néhányszor kedvesen
megdorgálta a szabad szájú mondataiért, de lényegében ő is csak mosolygott
rajtuk. Már jócskán délután volt, amikor Tamás egyszer csak megszólalt.
– Jól van, anya,
mennünk kell.
– Rendben, kisfiam,
örülök, hogy eljöttetek és gyertek máskor is – mondta, miközben kikísért
minket.
– Köszönöm szépen az
ebédet, nagyon finom volt – búcsúztam tőle.
– Szívesen,
kedveském. Vigyázzatok az úton és érezzétek jól egymást! – kuncogott Vica néni.
– De, anya!
– Jól van, tudod,
hogy értem.
Én megint csak
elnevettem magam a megjegyzésén.
– Csókolom, Vica
néni.
Az idős nő
boldogságtól fénylő arccal csukta be az ajtót utánunk. Az autó felé menet Tamás
elnézést kért az anyukája miatt.
– Ugyan, semmi gond.
Nagyon kedvelem anyukádat.
– Örömet okoztál
neki.
Áthatóan néztem rá
egy percig.
– Honnan tudja
anyukád, hogy van köztünk valami?
Mielőtt válaszolt
volna, kinyitotta a kocsit.
– Minden hétvégén itt
ebédelek nála.
– Ez szokás vagy
rákényszerültél, miután megromlott a házasságod?
– Is–is. Judit nem
tud főzni.
Elindultunk. Egy
ideig csendben figyeltem, merre megyünk, majd inkább rákérdeztem találgatás
helyett, de Tamás kérdéssel válaszolt.
– Ráérsz?
– Nem terveztem mára
semmit.
– Remek – válaszolt.
– Vagyis?
Csak mosolygott.
Aztán tíz percen belül bekanyarodott az egyik bevásárlóközpont parkolójába.
– Most komolyan. Mit
keresünk itt?
– Ötleted sincs?
– Ha csak nem
megdugni akarsz itt a kocsidban egy félreeső helyen, akkor nincs…
– Imádom, hogy ilyen
szókimondó vagy és tetszene is, de most csak arra gondoltam, megfogadom anya
tanácsát.
– Milyen tanácsát?
– Amit az első
találkozásunkkor mondott nekem.
– Mit?
– Nem járja, hogy
szép és fiatal lányok szombat este otthon üljenek…
– Tamás, nem vihetsz
el moziba! – vágtam a szavába.
– Miért is?
– Bárki megláthat
minket.
Kinyitotta a kocsiajtót
és kisegített.
– Hallottad, amit
mondtam?
– Hallottam. És?
Erre nem tudtam mit
reagálni. Nagyon zavarban voltam, elindultunk a bejárat fele és bár Tamás nem
fogta meg a kezemet, de én így is egyfolytában ismerősök után kutattam. A
jegypénztár előtt megkérdezte, van e olyan, amit meg szeretnék nézni vagy
rábízom a döntést.
– Rád bízom –
vetettem oda neki felé sem fordulva, mert akkor is azt néztem, kibe botolhatunk
bele.
Tamás megvette a
jegyeket, majd elvonszolt üdítőt venni. Be is mentünk a terembe. Tamás a
leghátsó sor, legbelsejébe kérte a helyeket. Leültünk. Még csak szállingóztak
be az emberek. Idegesen pillantgattam körbe.
– Na, jó. Elmondod,
hogy mi zavar ennyire?
– Azon kívül, hogy
egy idegenekkel teli nyilvános helyen vagyunk, ahol bármikor megláthat minket
az egyik ügyfélszolgálatos? Inkább te mondd meg, hogy téged ez miért nem zavar?
– Liza, ez egy randi!
Teljes megdöbbenéssel
néztem rá.
– Hogy mit mondtál?
De nem ismételte meg,
csak magához húzott és szájon csókolt. Forrón, érzékien. Belebizseregtem. Egy
másodpercre megszakította, feldúlva pillantott rám. Bennem viszont pont akkor
érett meg az érzés… hogy ez jó, hogy akarom a csókját. Gondolkodás nélkül
csókoltam vissza. Felnyögött és ujjait a tarkómra, a tincseim közé fonta. Már
épp belemerültünk, talán a kelleténél kicsit jobban is a csókba, amikor elindult
a vetítés. A terem sötétbe borult és fuldokolva döntöttük egymásnak a
homlokunkat. Tamás nagyot nyelt.
– Terveim vannak
veled, Liza. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz!
Azzal elhúzódott
tőlem és hátradőlve a vetítővászonra függesztette a tekintetét. Én is nyeltem
egyet, majd követtem a példáját. Bár fölöttébb kimelegedtem, hevesen és zajosan
dobogott a szívem és eléggé meg is voltam zavarodva. Tamásnak tervei vannak velem.
Ez vajon mit jelent? Vonzódik hozzám. Több van köztünk, mint csak szex. Mi kell
neki még? Kapcsolatra gondol? Nem, az kizárt! Nős! Eljön velem az esküvőre. Ma
elvitt az anyukájához és megismerte a szüleimet. Jobban teszem, ha hozzászokom
a gondolathoz. Milyen gondolathoz? Milyen tervek? Jézusom, ekkora
összevisszaságot! És én? Nekem is vannak terveim vele? Nem tudom. Én addig
akarok szexelni vele, amíg csak lehet, amíg meg nem un. Ő? És én? Én nem unom
meg. Az elképzelhetetlen. Tökéletes, túl tökéletes vele. És ő is az. A
tekintete, az illata, a szája, a nyelve, a mosolya, a teste, a bőre, a csókja,
a farka… hmm! Folyton kívánom. Megőrjít…
Lopva rápillantottam.
A filmet nézte. Én is a vászon felé fordítottam a tekintetem és úgy tettem,
mintha lefoglalt volna a film. Valójában mélyebben össze voltam zavarodva, mint
életem során bármikor. Tudtam, éreztem, hogy érzek valamit Tamás iránt, valami
olyat, amit eddig más férfiak iránt nem, de nyugtalanított a tudat, hogy ez nem
jó érzéssel töltött el, hanem félelemmel. Nem akartam belegondolni, mit érezhet
irántam, egyáltalán kizártnak tartottam, hogy az a valami is komoly legyen.
Tamás nős, Tamás elkeseredett, Tamás jégcsap, undok, pokróc! Nincsenek érzései,
gyűlöli a nőket és… akármennyire is szép lenne, soha nem fog bízni bennem, és
egy szép napon majd ki is fogja ezt mutatni nekem és elküld. Én pedig ott
ülhetek majd a padlón egyedül, siratva a hiú reményeimet. Jobb, ha nem is gondolok
erre!
A film végén
felálltunk és szó nélkül elindultunk kifelé. Az autóban sem beszéltünk.
Felmentünk a lakásba. Tamás szó nélkül követett. Egy darabig nézte, ahogy
levetem a kabátom, ahogy leteszem a táskám, ahogy tenni–venni kezdek, majd
megszólalt.
– Szeretnél egyedül
lenni?
Zavartan néztem rá.
– Nem – nyögtem ki
szórakozottan. – Rendelünk pizzát?
Tamás felhúzta a
szemöldökét meglepettségében.
– Rendelhetünk.
A hűtőszekrényhez
mentem, levettem a pizzéria telefonszámát, előkapartam a táskámból a mobilomat
és tárcsáztam. Rendeltem két pizzát, majd levéve a cipőmet a fürdőbe mentem
kezet mosni. Amikor kijöttem a nappaliba, Tamás rám szólt.
– Liza!
Nem figyeltem.
Kinyitottam az erkélyajtót, hogy egy kis friss levegőt engedjek be.
– Liza!
– Hmm? – nyögtem ki,
miközben a kanapéhoz mentem összeszedni a rajta heverő ruhákat.
– Figyelnél rám egy
kicsit?
– Figyelek – mondtam
neki, rá sem nézve.
– Nem, nem figyelsz.
Bosszúsan
csettintettem a nyelvemmel és visszaejtve a ruhákat a kanapéra, felé fordultam.
– Igen? – kérdeztem
egy kicsit undokabb hangsúllyal, mint szerettem volna.
– Mi van veled? Egész
nap furcsán viselkedtél.
– Semmi – vágtam rá.
– Illetve nem tudom. Mondd meg Te!
– Zavar, hogy egy
szinttel feljebb léptem?
– Egy szinttel? Neked
ez az egy szint? Egy napon megismerkedni a szülőkkel, randizni és terveket
szőni? És ki mondta, hogy én feljebb akarok lépni?
A szemembe nézett, de
nem szólalt meg. Eltelt így egy jó pár perc, majd váratlanul a fürdőszoba felé
vette az irányt.
– Most meg hova mész?
– kiáltottam utána.
– Kezet mosni –
hallatszott a fürdőből.
– Már nem akarsz
beszélni? – kérdeztem egy hangyányit csúfondárosan.
– Nem – jelentette ki
az ajtófélfának támaszkodva.
– Á, nem? – fontam
össze a karjaimat.
– Világos, hogy össze
vagy zavarodva, majd ha rendeződtek a dolgok, beszélünk…
– Ha rendeződtek a
dolgok? – néztem rá szúrósan.
Abban a percben
csengettek. A pizza futár volt. Tamás kifizette, majd az asztalra tette a
dobozokat. Ahogy az arcára néztem, tudtam, hogy ő most tényleg lezárta ezt a
beszélgetést egy időre, és bevallom, nekem sem volt kedvem feszegetni tovább ezt
a témát. Igaza volt, össze voltam zavarodva.
Megterítettem és
szótlanul enni kezdtünk. Később Tamás kérdezett valami apróságot munkaügyben,
így aztán erről kezdtünk beszélgetni. Evés után letusoltam és folytattam a
rendrakást. Tamás is zuhanyozni ment. Igazából nagyon furcsállottam, hogy a
szóváltásunk ellenére is itt maradt. Biztos voltam benne, hogy hazamegy, de nem
tette. Valamivel később leültünk a tévé elé. Össze-vissza váltogattam a
csatornákat, végül egy bugyuta filmnél megálltam. Mindketten úgy tettünk,
mintha néznénk, mintha érdekelne. Valójában egész más járt a fejünkben. Dühösek
voltunk. Harapni lehetett volna a feszültséget köztünk. Egyszer csak azon
kaptam magam, hogy rázom a felhúzott térdeimet és harapdálom az ujjamat.
Idegesen pillantottam Tamásra. Tettetett nyugalommal a filmet bámulta, de
láttam, hogy amint elkaptam a tekintetem róla, a szeme sarkából rám nézett. Egyszerűen
idegesített a tudat, hogy ő ilyen nyugodt, míg bennem dúl a vihar. Csettintettem
és felpattanva ott akartam hagyni, de ő a csuklóm után kapott és az ölébe
rántott.
– Engedj el! –
tiltakoztam a szorítása ellen.
– Eszem ágában sincs
– jelentette ki, majd szájon csókolt.
Kezdetben ellenálltam,
menekülni próbáltam. Dühített a magabiztossága. Szája erőszakosan próbált
rávenni csókja viszonzására. Amikor ez nem sikerült, gyengéddé vált és ajka
elvált az enyémtől. Homlokát a homlokomnak döntötte, lehunyta a szemét és
megszorította a felkarjaimat.
– Ekkora baj, hogy
kezdesz nekem fontossá válni? – vont kérdőre halkan, elgyötörten.
Nem tudtam, mit
felelni neki. Csak ültem az ölében, testemben pattanásig feszülő izmokkal és
kapkodó lélegzettel, de arra nem voltam képes, hogy válaszoljak. Megnyugtatni
se tudtam, hogy nem baj, mert ő is fontossá kezd válni nekem. Én még soha nem
voltam fontos senkinek. Illetve ha valakitől eddig ezt a vallomást kaptam,
megmosolyogva küldtem el. És most a torkomon akadt minden szó.
Túl sokáig
vártam. Tamás elnyomott egy sóhajt, majd maga mellé ültetett a kanapéra, ő
pedig felállt. Összeszoruló gyomorral néztem, mit fog csinálni. A fürdőbe ment,
majd néhány perc múlva elsétálva a kanapé mellett bejelentette, hogy lefekszik
aludni. Lassan fordultam utána, semmit nem reagálva, majd begubództam a
kanapéra és úgy tettem, mint aki tovább nézi a filmet. Valójában nem néztem.
Nem is láttam a tévét. Ahhoz túl könnyes volt a szemem. Igen, könnyes.
Egyszerűen csak megtelt és folyni kezdett az arcomon. Gondolkodni kezdtem. Az
életemen, az eddigi szex központú életemen. Sivár volt, nem? Nem. Adott örömöt,
eleget. Igaz, ahhoz az örömhöz még csak nem hasonlított, amit Tamás karjaiban
élek meg. Akkor eszembe jutott Szilvi mondata: „Meglátod, addig takarózol ezzel
a marhasággal, amíg elszalasztod az igazit.” Nem! Én nem akarok csalódni! Tamás
két hét múlva rá fog jönni, hogy mégsem érdeklem, és én nem akarok a lábtörlője
lenni.
Nem tudom, meddig
ültem ott, de egyszer csak arra eszméltem, hogy a tévében már nem is az a film
megy, amit elkezdtünk nézni. Felálltam és kikapcsoltam a tévét, majd én is
lefekvéshez készültem. Aprócska hálóingemből kibújva meztelenül álltam az ágy
mellett és figyeltem Tamást, ahogy hátat fordítva nekem feküdt. Sóhajtottam,
majd felemeltem a takarót és bemásztam Tamás mellé. Persze nem bújtam hozzá,
nem akartam felébreszteni és azt gondoltam, nem venné most jó-néven, hiszen
jó eséllyel magamra haragítottam. Így hát csak feküdtem a hátamon és bámultam a
plafont.
Nem tudtam elaludni. Akármennyire is nehezemre esett bevallani, Tamás
sokat jelent nekem és… és hatással van rám most is. Gyötrődtem, mert vágytam
volna hozzábújni, csókolni, ölelni, de nem kértem a visszautasításából. Biztos
voltam benne, ha próbálkoznék, ha megérinteném, ha kezdeményezném a szexet,
rideg lenne velem, azt pedig most nem bírnám ki. Ám teltek a percek, sőt lehet
az órák és én egyre inkább képtelen voltam az agyam kikapcsolására, csak az
dübörgött a bensőmben, hogy mekkora hülye vagyok. Váratlanul Tamás felé
fordultam. Újabb tétova percek után ujjaim remegő bizonytalansággal simultak a
vállára, de aztán, mint aki megégette magát, el is húztam a kezem azonnal.
Mégis
mire gondoltam? Ám akkor Tamás megfordult és a másodperc törtrésze alatt maga
alá tepert. Kemény, izzó teste fölém lendült, tenyere az arcomra simult. Arca
egészen az arcomhoz bújt és forró szája remegve zárta le az ajkaimat.
Katartikus nyögés hagyta el a számat. Olyan jól esett, olyan nagyon vágytam a
meleg testére az enyémen, égni vele, lángolni. Magamhoz szorítottam őt és újra
éreztem könnybe lábadni a szemem. Tamás csókja heves volt, magával ragadó és
mindemellett olyan érzelmes, amilyet még életem során nem kaptam soha senkitől.
Tenyeremet az arcára fektettem, simogatni akartam, cirógatni az arcát, de
zavarodott ujjaim nedvességet éreztek. Másodpercek kellettek, mire ráeszméltem,
hogy Tamás könnyét simítottam le az imént. Az arcába akartam nézni, de nem
hagyta, szégyenlősen fúrta a fejét a fülem mellé és karjai erősen szorították a
felsőtestemet. Bizseregve oldódott fel bennem valami. Nagyon halkan, lázasan
suttogtam Tamás füléhez simulva:
– Ne haragudj…
– Csss! – csitított megingatva
a fejét. – Ne mondj semmit!
Újból az ajkaimra
nyomta a száját és nyelvével behatolt a fogaim közé. Azon nyomban viszonoztam a
hevességét. Nem is hevesek voltunk. Sokkal inkább kétségbeesettek. Mintha nem
lenne több időnk, mintha nem lenne más alkalmunk arra, hogy bebizonyítsuk
egymásnak, bizony az érzelmek túlnőttek rajtunk.
Egyetlen másodpercre
sem váltak el az ajkaink, szinte összenőttek csakúgy, mint a testünk. Izzadva
préselődtünk egymáshoz, éreztük a pórusainkat vonzódni a másikéhoz. Döbbenet
volt, katarzis. Hihetetlen, de nem volt emlékképem arról, hogy a kezünk akár
egy pillanatra is elkalandozott volna valahova, csupán ölelésben tartotta fogva
a fölötte-alatta- együtt vonagló testet. Nem kellett érintés ahhoz, hogy a
puncim lüktetve ontsa magából sikamlós váladékát és Tamásnak sem kellett
semmiféle izgató cirógatás, hogy hímvesszője ágaskodva duzzadjon. Nem tudtam
meghatározni a pillanatot, amikor észleltem, hogy Tamás a behatoláshoz készül.
A testünk együtt mozgott már így is, ringott az ölünk és nedvünk már így is beborította
az egész ágyékunkat. Váratlan, mégis olyan természetes volt az a másodperc,
amikor a hüvelyembe bújt a farka. Összeharaptam az ajkát. Felszisszent, de nem
hagyta abba a csókot és én nem is akartam, hogy vége legyen.
Csókolni akartam,
csókolni az idők végezetéig. Ringani így a teste alatt, hajszolni őt a
gyönyörig, úszni vele a mámorban. Még, még, még és még! Olyan kemény volt
bennem, olyan nagyon nagy és lüktetett és pulzált. Vibrált a cseppfolyós
puhaságban, még szélesebbre tártam a combjaimat, még mélyebbre engedtem
magamban, szívverésünk a másik mellkasát verte, ütötte a bőrt, kegyetlen volt
és életveszélyesen gyors. Nyelve körülfonta az enyémet, cirógatta, simogatta,
körülölelte és szomjazta és szomjaztam a csókot még vele. Teljes volt ez így együtt,
a perc, a mozgás egymásban, a vérünk zubogása a fülünkben, a ziháló
lélegzetünk, mely az orrlyukainkon keresztül járt csak, mert nyögéseink a
csókunkban morzsolódtak fel. Csípőnk gyors egymásutánban feszült egymásnak, a
gyönyör hihetetlen mélyen fogant meg a belsőnkben, eltépve a szánkat egymásétól
egyszerre kiáltottunk fel, hosszan és hangosan, kéjtől megrészegülve.
A
mozdulatok fokozatosan szelídültek meg, leheletünk égette a másik arcát és
tekintetünk menthetetlenül egymásba fonódott. Egyikőnk szája sem húzódott
mosolyra, de szemeink bágyadtan csillogtak egymásra és valami megtörtént
velünk. Éreztük. Határozottan, tagadhatatlanul és visszavonhatatlanul.
Mikor várható a köv.fejezet? 😀
VálaszTörlésKedves Márta!
TörlésHamarosan. Korábban jeleztem (ha itt nem is, de a FB csoportunkban biztosan) hogy vizsgáim miatt nem töltök, posztolok. Nos, bokros teendőim a tegnapi nappal véget értek, úgyhogy... hamarosan. :)
Szia.
VálaszTörlésNagyon jo kis fejezet lett. Imàdom. Alig vàrom a folytatàst.
Noci
Alig várom a következő fejezetet.. 😁😁😁
VálaszTörlés