Keress a Facebookon is (Szalkó Norina) és jelölj ismerősnek vagy kövesd a Szalkó Norina szerzői oldalt!


MEGJELENT AZ ÉN ÉS A FŐNÖKÖM CÍMŰ KÖNYVEM! AZ ALÁBBI LINKRE KATTINTVA TUDOD MEGRENDELNI:

http://undergroundbolt.hu/en-es-a-fonokom

2017. május 8., hétfő

Tizenharmadik

Másnap későn ébredtünk. Kényelmesen megreggeliztünk, kávéztunk, majd én lezuhanyoztam, amíg Tamás lebonyolított egy telefonhívást, aztán ő is lezuhanyozott. El kezdtem rendbe tenni a konyhát. 
Tamás felhúzta a farmerjét, akkor újra csörgött a telefonja. Kicsit furdalta az oldalamat a kíváncsiság, ki keresheti ennyire, de féltem a választól. Valószínűleg Judit. Tamás ki is ment az erkélyre. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a felesége hívta, máskülönben nem menne ki telefonálni a kissé szeles időben a teraszra, csak ha nem akarja, hogy halljam. Bementem a hálóba és megágyaztam. Éppen a díszpárnákat rendezgettem, amikor meghallottam a bejárati ajtó nyílását, majd beszédfoszlányokat.

– Szia, Liza! Kislányom!
– Basszus! – trappoltam ki gyorsan a nappaliba a szemem sarkából az erkély felé pillantva. Tamás még mindig kint telefonált, háttal nekünk, félmeztelenül. – Anya, apa, ti mit kerestek itt?
– Ez aztán a szép fogadtatás! – rótt meg apám, majd hirtelen mindketten a zajt keltő erkélyajtó felé néztek.
– Mit szólnál, ha…
Eddig jutott Tamás a mondandójában, aztán megtorpant az ismeretlen emberek láttán. Egy másodperc erejéig mindenkiben megfagyott a vér, de aztán anyám halknak szánt suttogása apám felé feloldotta a kínos szituációt.
– Látod, megmondtam, hogy nem leszbikus.
Felnyögtem és felkaptam a kanapéról Tamás ingét. Odavittem neki és a kezébe nyomtam.
– A szüleim… – súgtam oda neki.
Tamás villámgyorsan felvette az inget és határozott léptekkel elindult anyáék felé. Tágra nyílt szemekkel követtem a mozdulatait. Apám elé állt és bemutatkozott, majd kezet fogott vele. Akkor vettem észre, hogy nem volt rajta a karikagyűrűje. Szerencsére! Anyát is üdvözölte.
– Még nem válaszoltatok, minek köszönhetem a váratlan látogatást? – szegeztem nekik a kérdést közelebb lépve hozzájuk és Tamáshoz.
– Először is innánk egy kávét – mondta apám.
– És aztán ha már így hozta a sors, megismerkednénk végre a barátoddal.
– Anya, ő nem…
– Foglaljanak helyet! – szakított félbe Tamás a bárszékekre mutatva.
Döbbenten néztem rá, majd a kávéfőzőhöz sétáltam és bekapcsoltam.
– Tehát mióta vagytok együtt? – kérdezte csillogó szemekkel anyám.
Reagálni akartam rá, de Tamás megelőzött.
– Nem túl régóta.
– És hol találkoztatok?
– Egy cégnél dolgozunk.
– Komolyan? – csivitelt anya nem evilági hangon. – És ön mivel foglalkozik?
– Logisztikai igazgató vagyok.
Anya szája tátva maradt és oldalba lökte apát. Rájuk nézve csak megráztam a fejemet és nagyon drukkoltam, hogy ne kezdjék el vallatni Tamást. És annak is drukkoltam, hogy Tamás bármilyen őszinte is legyen, azt azért ne árulja el, hogy felesége van. Végül apám kérdezgetni kezdte. Mennyi idős, hova járt iskolába, van e lakása, hol lakik… amikor már a kedvenc focicsapat után az került szóba, hogy szereti e a gyerekeket, közéjük léptem és letettem a kávéscsészéket anyáék elé.
– Ne haragudj rájuk, de ez nekik az első alkalom, hogy faggathatnak valakit – néztem Tamásra szabadkozva. – Ti pedig fogjátok vissza egy kicsit magatokat! – szóltam a szüleimre.
– Elnézést kérünk – mosolygott apám. – De tényleg nem találkoztunk még a lányom egyetlen udvarlójával sem.
– Udvarló? Apa!
– Így van. Még soha senkit nem mutatott be nekünk – bólogatott anya.
– Most sem én mutattam be Tamást, csak egyszerűen betörtetek hozzám. És ha már itt tartunk, minek köszönhetem a látogatást?
– Ja, igen – eszmélt föl anyám. – Az esküvő miatt. Elfelejtetted, hogy jövő szombaton lesz?
– Ó, a fenébe! – vakartam meg a homlokomat. – Igen, megfeledkeztem róla.
– Sebaj, most már tudjuk a választ, hogy lesz egy plusz főd – kuncogtak.
– Mi? – néztem zavarodva Tamásra. – Nem hiszem…
– Milyen esküvő? – kérdezett rá Tamás.
– Jövő szombaton lesz egy távoli rokonunk esküvője vidéken. Már a meghíváskor megmondtam, hogy egyedül megyek, de anyáék vártak az utolsó percig, lesz e kísérőm – magyaráztam.
– Ráérek – nyögte ki.
– Mi? – kaptam fel a fejemet.
– Nagyszerű! – csapta össze a kezét anya. Apa pedig kihörpintve a kávéját hirtelen kezet fogott Tamással, majd kifelé kezdte terelni anyámat.
– Igen, valóban sietnünk kell. Katiékhoz vagyunk hivatalosak ebédre. Hát akkor, kedves Tamás, nagyon örülünk, hogy megismerhettük, és jövő héten találkozunk.
– Mindenképp – mosolygott rájuk Tamás, miközben kikísérte őket.
Én a pultnál ültem teljesen ledöbbenve, lebénulva.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdeztem tőle, miután becsukta az ajtót.
– Ne fújd fel a dolgot, csak udvarias voltam.
– Mi az, hogy ne fújjam fel? Eljössz velem egy esküvőre!
– Igen. És?
– Jézusom, te komolyan nem vagy magadnál! Tamás, a szüleim az előbb arról kérdezgettek, szereted e a gyerekeket, szerinted miért?
– Kíváncsiak.
– Azon túl! Mindenki a potenciális férjjelöltet fogja látni benned! Mindenki ezzel fog traktálni! Amúgy is, miért kellett nekik azt mondani, hogy együtt vagyunk?
– Nem hinném, hogy az lett volna a helyes válasz, hogy ugyan, csak dugom a lányukat.
– Jó, semmi gond, majd holnap felhívom őket és megmondom, hogy közbejött valami, nem tudsz jönni.
– Miért hazudnál? Ennyire nem akarod, hogy elkísérjelek?
Döbbenten néztem rá.
– Tamás, nős vagy! Nem kísérgethetsz engem sehova! Én csak… mi csak a szex miatt…
– Meddig akarod még ezt hajtogatni? Mindketten tudjuk, hogy ez nem csak szex! – kiáltotta az arcomba.
Meglepetten hátrahőköltem. Tamás egy másodpercre lesütötte a szemét, majd felsóhajtva rám nézett, közel húzott magához és nyugodtabb hangnemben közölte:
– Elmegyek veled arra az esküvőre.
– Lesz ott vagy kétszáz ember, fotós, videós… lebukhatunk – súgtam halkan.
– Majd figyelünk.
– Az összes rokonom a nyakadban fog lihegni, kérdezősködnek majd.
– Akkor válaszolok nekik.
– De miért? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
Tamás elmosolyodott, majd elengedett és a fürdő felé indult. Visszafordulva csak annyit mondott:
– Öltözz fel! Elviszlek ebédelni.
– Hogy mi? Hova?
Csak nevetett, majd becsukta a fürdőszoba ajtaját. Ez a pasi most komolyan nem normális! A fejemet ingatva, hitetlenkedve a szekrényemhez léptem és ruhát kezdtem keresni. Az ágyamra dobáltam a választott darabokat, majd a fürdő felé indultam. Tamás éppen kilépett. Felvettem a fogkefémet.
– Hova megyünk?
– Majd meglátod.
– Tamás, komolyan. Bárhol megláthatnak minket együtt. Nem jó ötlet.
– Csak készülődj.
Nagyot sóhajtva fogkrémet nyomtam a kefére. Fogmosás után kisminkeltem magam egy picit, és oldalra fontam a hajamat. Parfümöt fújtam magamra, majd a hálóban felöltöztem. Sötét slim farmert vettem fel rózsaszín ingblúzzal, sötét magas sarkúval és halvány pink kétsoros ballonkabáttal.
– Így jó leszek? – kérdeztem Tamástól az előszobában.
– Tökéletes – vette fel a kabátját.
Kiléptünk a lépcsőházba, én bezártam a lakást és elindultunk. A bejárattól nem messze parkolt Tamás. Kinyitotta nekem a kocsiajtót, majd ő is beszállt és indított. Kíváncsian vártam, hova visz. Nagyjából fél óra múlva álltunk meg. Meglepődve szálltam ki. Egy cseppet sem volt ismerős a környék.
– Hol vagyunk? – csúszott ki a számon, miközben Tamás bezárta a kocsit. Elnevette magát és megfogta a kezemet.
Borzalmasan megilletődtem ettől a mozdulatától.
– Gyere – súgta és megszorította az ujjaimat.
Néhány perc múlva már egy régi lépcsőház belső udvarán szedtük a lépcsőfokokat.
– Tamás, most már komolyan kezdek ideges lenni.
Tamás megállt, felém fordult és átölelve hosszan megcsókolt.
– Megnyugodtál? – kérdezte kedvesen.
Hümmögve összehúztam a szemöldökömet, mintha elgondolkodnék a válaszon, de aztán megráztam a fejemet.
– Valami egészen mással is meg tudnálak nyugtatni, de az most nem lenne helyénvaló – nevetett a fülembe és kézen fogva már húzott is tovább.
Nemsokára egy ajtó előtt álltunk és Tamás becsengetett.
– Ki lakik itt? – kérdeztem halkan.
Válaszra már nem volt idő, mert nyílt az ajtó. Szívdobogva pillantottam a küszöbre.
– Szervusztok, drágáim! Már nagyon vártalak titeket! Gyertek csak be!
– Szia, anya! – üdvözölte Tamás Vica nénit és egy puszit nyomott az arcára.
– Szia, kisfiam. Jaj, de jó, hogy végre újra látlak, kedveském – ezt már nekem címezte.
– Csókolom! – hebegtem az előszobában. Teljesen lefagytam. Tamás elhozott ebédelni az anyukájához?
Vica néni csivitelve szinte betolt minket az étkezőbe. Tamás válaszolgatott a kérdéseire, majd elment kezet mosni. Én pedig ott álltam ledermedve, kabátban, értetlenül.
– Nagyon meglepődtél, ugye? – nézett rám mosolyogva az idős nő.
– Hát… igen…
– Gyertek, üljetek asztalhoz, máris hozom a levest – mondta az épp visszatérő Tamásnak is. Asztalhoz ültünk.
– Ne legyél így megilletődve! – súgta oda.
– Nem tehetek róla! Nem vagyok ehhez hozzászokva. Az is sok volt, hogy ma a szüleim megismertek és azt hiszik, együtt vagyunk. Most anyukád …
– Liza! – szakította félbe a háborgásomat. – Szokj hozzá!
Folytatta volna, de Vica néni behozta a levest. Nagyon finom illat ütötte meg az orromat, mikor felemelte a porcelán leveses tál tetejét.
– Látom, anya, kitettél magadért.
– Ó, miattam igazán nem kellett volna! – szabadkoztam.
– Tudod, kedveském, én így örülök annak, hogy valaki megint mosolyt csalt a kisfiam arcára.
– Anya! – szólt Tamás Vica nénire.
– Jól van, értek én a szóból – kacsintott cinkosan ránk. – Egyetek csak!
A leves után még a sültből és köretből is jól belakmároztunk és akkor még jött a desszert és kávé. Vica néni nagyon kedvesen kérdezgetett közben, és én csak az ebéd után döbbentem rá, hogy tulajdonképpen most én lettem kivallatva. Evés után még sokáig üldögéltünk és beszélgettünk hármasban.
Életemben először beszélgettem egy pasi anyukájával. Először ebédeltem valaki szülőjénél. És jól éreztem magam. Vica néni kedves volt, bár a szimpátia már korábban, az első találkozásunk után, kialakult köztünk, most még inkább annak találtam. Nem tudtam, mennyit tud rólunk és hogy pontosan mit, de nem volt tapintatlan, egyáltalán nem hozott kellemetlen helyzetbe. Sokszor megnevetettet, mivel az első találkozásunkkori formáját most is hozta. Tamás néhányszor kedvesen megdorgálta a szabad szájú mondataiért, de lényegében ő is csak mosolygott rajtuk. Már jócskán délután volt, amikor Tamás egyszer csak megszólalt.
– Jól van, anya, mennünk kell.
– Rendben, kisfiam, örülök, hogy eljöttetek és gyertek máskor is – mondta, miközben kikísért minket.
– Köszönöm szépen az ebédet, nagyon finom volt – búcsúztam tőle.
– Szívesen, kedveském. Vigyázzatok az úton és érezzétek jól egymást! – kuncogott Vica néni.
– De, anya!
– Jól van, tudod, hogy értem.
Én megint csak elnevettem magam a megjegyzésén.
– Csókolom, Vica néni.
Az idős nő boldogságtól fénylő arccal csukta be az ajtót utánunk. Az autó felé menet Tamás elnézést kért az anyukája miatt.
– Ugyan, semmi gond. Nagyon kedvelem anyukádat.
– Örömet okoztál neki.
Áthatóan néztem rá egy percig.
– Honnan tudja anyukád, hogy van köztünk valami?
Mielőtt válaszolt volna, kinyitotta a kocsit.
– Minden hétvégén itt ebédelek nála.
– Ez szokás vagy rákényszerültél, miután megromlott a házasságod?
– Is–is. Judit nem tud főzni.
Elindultunk. Egy ideig csendben figyeltem, merre megyünk, majd inkább rákérdeztem találgatás helyett, de Tamás kérdéssel válaszolt.
– Ráérsz?
– Nem terveztem mára semmit.
– Remek – válaszolt.
– Vagyis?
Csak mosolygott. Aztán tíz percen belül bekanyarodott az egyik bevásárlóközpont parkolójába.
– Most komolyan. Mit keresünk itt?
– Ötleted sincs?
– Ha csak nem megdugni akarsz itt a kocsidban egy félreeső helyen, akkor nincs…
– Imádom, hogy ilyen szókimondó vagy és tetszene is, de most csak arra gondoltam, megfogadom anya tanácsát.
– Milyen tanácsát?
– Amit az első találkozásunkkor mondott nekem.
– Mit?
– Nem járja, hogy szép és fiatal lányok szombat este otthon üljenek…
– Tamás, nem vihetsz el moziba!  vágtam a szavába.
– Miért is?
– Bárki megláthat minket.
Kinyitotta a kocsiajtót és kisegített.
– Hallottad, amit mondtam?
– Hallottam. És?
Erre nem tudtam mit reagálni. Nagyon zavarban voltam, elindultunk a bejárat fele és bár Tamás nem fogta meg a kezemet, de én így is egyfolytában ismerősök után kutattam. A jegypénztár előtt megkérdezte, van e olyan, amit meg szeretnék nézni vagy rábízom a döntést.
– Rád bízom – vetettem oda neki felé sem fordulva, mert akkor is azt néztem, kibe botolhatunk bele.
Tamás megvette a jegyeket, majd elvonszolt üdítőt venni. Be is mentünk a terembe. Tamás a leghátsó sor, legbelsejébe kérte a helyeket. Leültünk. Még csak szállingóztak be az emberek. Idegesen pillantgattam körbe.
– Na, jó. Elmondod, hogy mi zavar ennyire?
– Azon kívül, hogy egy idegenekkel teli nyilvános helyen vagyunk, ahol bármikor megláthat minket az egyik ügyfélszolgálatos? Inkább te mondd meg, hogy téged ez miért nem zavar?
– Liza, ez egy randi!
Teljes megdöbbenéssel néztem rá.
– Hogy mit mondtál?
De nem ismételte meg, csak magához húzott és szájon csókolt. Forrón, érzékien. Belebizseregtem. Egy másodpercre megszakította, feldúlva pillantott rám. Bennem viszont pont akkor érett meg az érzés… hogy ez jó, hogy akarom a csókját. Gondolkodás nélkül csókoltam vissza. Felnyögött és ujjait a tarkómra, a tincseim közé fonta. Már épp belemerültünk, talán a kelleténél kicsit jobban is a csókba, amikor elindult a vetítés. A terem sötétbe borult és fuldokolva döntöttük egymásnak a homlokunkat. Tamás nagyot nyelt.
– Terveim vannak veled, Liza. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz!
Azzal elhúzódott tőlem és hátradőlve a vetítővászonra függesztette a tekintetét. Én is nyeltem egyet, majd követtem a példáját. Bár fölöttébb kimelegedtem, hevesen és zajosan dobogott a szívem és eléggé meg is voltam zavarodva. Tamásnak tervei vannak velem. Ez vajon mit jelent? Vonzódik hozzám. Több van köztünk, mint csak szex. Mi kell neki még? Kapcsolatra gondol? Nem, az kizárt! Nős! Eljön velem az esküvőre. Ma elvitt az anyukájához és megismerte a szüleimet. Jobban teszem, ha hozzászokom a gondolathoz. Milyen gondolathoz? Milyen tervek? Jézusom, ekkora összevisszaságot! És én? Nekem is vannak terveim vele? Nem tudom. Én addig akarok szexelni vele, amíg csak lehet, amíg meg nem un. Ő? És én? Én nem unom meg. Az elképzelhetetlen. Tökéletes, túl tökéletes vele. És ő is az. A tekintete, az illata, a szája, a nyelve, a mosolya, a teste, a bőre, a csókja, a farka… hmm! Folyton kívánom. Megőrjít…
Lopva rápillantottam. A filmet nézte. Én is a vászon felé fordítottam a tekintetem és úgy tettem, mintha lefoglalt volna a film. Valójában mélyebben össze voltam zavarodva, mint életem során bármikor. Tudtam, éreztem, hogy érzek valamit Tamás iránt, valami olyat, amit eddig más férfiak iránt nem, de nyugtalanított a tudat, hogy ez nem jó érzéssel töltött el, hanem félelemmel. Nem akartam belegondolni, mit érezhet irántam, egyáltalán kizártnak tartottam, hogy az a valami is komoly legyen. Tamás nős, Tamás elkeseredett, Tamás jégcsap, undok, pokróc! Nincsenek érzései, gyűlöli a nőket és… akármennyire is szép lenne, soha nem fog bízni bennem, és egy szép napon majd ki is fogja ezt mutatni nekem és elküld. Én pedig ott ülhetek majd a padlón egyedül, siratva a hiú reményeimet. Jobb, ha nem is gondolok erre!
A film végén felálltunk és szó nélkül elindultunk kifelé. Az autóban sem beszéltünk. Felmentünk a lakásba. Tamás szó nélkül követett. Egy darabig nézte, ahogy levetem a kabátom, ahogy leteszem a táskám, ahogy tenni–venni kezdek, majd megszólalt.
– Szeretnél egyedül lenni?
Zavartan néztem rá.
– Nem – nyögtem ki szórakozottan. – Rendelünk pizzát?
Tamás felhúzta a szemöldökét meglepettségében.
– Rendelhetünk.
A hűtőszekrényhez mentem, levettem a pizzéria telefonszámát, előkapartam a táskámból a mobilomat és tárcsáztam. Rendeltem két pizzát, majd levéve a cipőmet a fürdőbe mentem kezet mosni. Amikor kijöttem a nappaliba, Tamás rám szólt.
– Liza!
Nem figyeltem. Kinyitottam az erkélyajtót, hogy egy kis friss levegőt engedjek be.
– Liza!
– Hmm? – nyögtem ki, miközben a kanapéhoz mentem összeszedni a rajta heverő ruhákat.
– Figyelnél rám egy kicsit?
– Figyelek – mondtam neki, rá sem nézve.
– Nem, nem figyelsz.
Bosszúsan csettintettem a nyelvemmel és visszaejtve a ruhákat a kanapéra, felé fordultam.
– Igen? – kérdeztem egy kicsit undokabb hangsúllyal, mint szerettem volna.
– Mi van veled? Egész nap furcsán viselkedtél.
– Semmi – vágtam rá. – Illetve nem tudom. Mondd meg Te!
– Zavar, hogy egy szinttel feljebb léptem?
– Egy szinttel? Neked ez az egy szint? Egy napon megismerkedni a szülőkkel, randizni és terveket szőni? És ki mondta, hogy én feljebb akarok lépni?
A szemembe nézett, de nem szólalt meg. Eltelt így egy jó pár perc, majd váratlanul a fürdőszoba felé vette az irányt.
– Most meg hova mész? – kiáltottam utána.
– Kezet mosni – hallatszott a fürdőből.
– Már nem akarsz beszélni? – kérdeztem egy hangyányit csúfondárosan.
– Nem – jelentette ki az ajtófélfának támaszkodva.
– Á, nem? – fontam össze a karjaimat.
– Világos, hogy össze vagy zavarodva, majd ha rendeződtek a dolgok, beszélünk…
– Ha rendeződtek a dolgok? – néztem rá szúrósan.
Abban a percben csengettek. A pizza futár volt. Tamás kifizette, majd az asztalra tette a dobozokat. Ahogy az arcára néztem, tudtam, hogy ő most tényleg lezárta ezt a beszélgetést egy időre, és bevallom, nekem sem volt kedvem feszegetni tovább ezt a témát. Igaza volt, össze voltam zavarodva.
Megterítettem és szótlanul enni kezdtünk. Később Tamás kérdezett valami apróságot munkaügyben, így aztán erről kezdtünk beszélgetni. Evés után letusoltam és folytattam a rendrakást. Tamás is zuhanyozni ment. Igazából nagyon furcsállottam, hogy a szóváltásunk ellenére is itt maradt. Biztos voltam benne, hogy hazamegy, de nem tette. Valamivel később leültünk a tévé elé. Össze-vissza váltogattam a csatornákat, végül egy bugyuta filmnél megálltam. Mindketten úgy tettünk, mintha néznénk, mintha érdekelne. Valójában egész más járt a fejünkben. Dühösek voltunk. Harapni lehetett volna a feszültséget köztünk. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rázom a felhúzott térdeimet és harapdálom az ujjamat. Idegesen pillantottam Tamásra. Tettetett nyugalommal a filmet bámulta, de láttam, hogy amint elkaptam a tekintetem róla, a szeme sarkából rám nézett. Egyszerűen idegesített a tudat, hogy ő ilyen nyugodt, míg bennem dúl a vihar. Csettintettem és felpattanva ott akartam hagyni, de ő a csuklóm után kapott és az ölébe rántott.
– Engedj el! – tiltakoztam a szorítása ellen.
– Eszem ágában sincs – jelentette ki, majd szájon csókolt.
Kezdetben ellenálltam, menekülni próbáltam. Dühített a magabiztossága. Szája erőszakosan próbált rávenni csókja viszonzására. Amikor ez nem sikerült, gyengéddé vált és ajka elvált az enyémtől. Homlokát a homlokomnak döntötte, lehunyta a szemét és megszorította a felkarjaimat.
– Ekkora baj, hogy kezdesz nekem fontossá válni? – vont kérdőre halkan, elgyötörten.
Nem tudtam, mit felelni neki. Csak ültem az ölében, testemben pattanásig feszülő izmokkal és kapkodó lélegzettel, de arra nem voltam képes, hogy válaszoljak. Megnyugtatni se tudtam, hogy nem baj, mert ő is fontossá kezd válni nekem. Én még soha nem voltam fontos senkinek. Illetve ha valakitől eddig ezt a vallomást kaptam, megmosolyogva küldtem el. És most a torkomon akadt minden szó. 
Túl sokáig vártam. Tamás elnyomott egy sóhajt, majd maga mellé ültetett a kanapéra, ő pedig felállt. Összeszoruló gyomorral néztem, mit fog csinálni. A fürdőbe ment, majd néhány perc múlva elsétálva a kanapé mellett bejelentette, hogy lefekszik aludni. Lassan fordultam utána, semmit nem reagálva, majd begubództam a kanapéra és úgy tettem, mint aki tovább nézi a filmet. Valójában nem néztem. Nem is láttam a tévét. Ahhoz túl könnyes volt a szemem. Igen, könnyes. Egyszerűen csak megtelt és folyni kezdett az arcomon. Gondolkodni kezdtem. Az életemen, az eddigi szex központú életemen. Sivár volt, nem? Nem. Adott örömöt, eleget. Igaz, ahhoz az örömhöz még csak nem hasonlított, amit Tamás karjaiban élek meg. Akkor eszembe jutott Szilvi mondata: „Meglátod, addig takarózol ezzel a marhasággal, amíg elszalasztod az igazit.” Nem! Én nem akarok csalódni! Tamás két hét múlva rá fog jönni, hogy mégsem érdeklem, és én nem akarok a lábtörlője lenni.
Nem tudom, meddig ültem ott, de egyszer csak arra eszméltem, hogy a tévében már nem is az a film megy, amit elkezdtünk nézni. Felálltam és kikapcsoltam a tévét, majd én is lefekvéshez készültem. Aprócska hálóingemből kibújva meztelenül álltam az ágy mellett és figyeltem Tamást, ahogy hátat fordítva nekem feküdt. Sóhajtottam, majd felemeltem a takarót és bemásztam Tamás mellé. Persze nem bújtam hozzá, nem akartam felébreszteni és azt gondoltam, nem venné most jó-néven, hiszen jó eséllyel magamra haragítottam. Így hát csak feküdtem a hátamon és bámultam a plafont. 
Nem tudtam elaludni. Akármennyire is nehezemre esett bevallani, Tamás sokat jelent nekem és… és hatással van rám most is. Gyötrődtem, mert vágytam volna hozzábújni, csókolni, ölelni, de nem kértem a visszautasításából. Biztos voltam benne, ha próbálkoznék, ha megérinteném, ha kezdeményezném a szexet, rideg lenne velem, azt pedig most nem bírnám ki. Ám teltek a percek, sőt lehet az órák és én egyre inkább képtelen voltam az agyam kikapcsolására, csak az dübörgött a bensőmben, hogy mekkora hülye vagyok. Váratlanul Tamás felé fordultam. Újabb tétova percek után ujjaim remegő bizonytalansággal simultak a vállára, de aztán, mint aki megégette magát, el is húztam a kezem azonnal. 
Mégis mire gondoltam? Ám akkor Tamás megfordult és a másodperc törtrésze alatt maga alá tepert. Kemény, izzó teste fölém lendült, tenyere az arcomra simult. Arca egészen az arcomhoz bújt és forró szája remegve zárta le az ajkaimat. Katartikus nyögés hagyta el a számat. Olyan jól esett, olyan nagyon vágytam a meleg testére az enyémen, égni vele, lángolni. Magamhoz szorítottam őt és újra éreztem könnybe lábadni a szemem. Tamás csókja heves volt, magával ragadó és mindemellett olyan érzelmes, amilyet még életem során nem kaptam soha senkitől. Tenyeremet az arcára fektettem, simogatni akartam, cirógatni az arcát, de zavarodott ujjaim nedvességet éreztek. Másodpercek kellettek, mire ráeszméltem, hogy Tamás könnyét simítottam le az imént. Az arcába akartam nézni, de nem hagyta, szégyenlősen fúrta a fejét a fülem mellé és karjai erősen szorították a felsőtestemet. Bizseregve oldódott fel bennem valami. Nagyon halkan, lázasan suttogtam Tamás füléhez simulva:
– Ne haragudj…
– Csss! – csitított megingatva a fejét. – Ne mondj semmit!
Újból az ajkaimra nyomta a száját és nyelvével behatolt a fogaim közé. Azon nyomban viszonoztam a hevességét. Nem is hevesek voltunk. Sokkal inkább kétségbeesettek. Mintha nem lenne több időnk, mintha nem lenne más alkalmunk arra, hogy bebizonyítsuk egymásnak, bizony az érzelmek túlnőttek rajtunk.

Egyetlen másodpercre sem váltak el az ajkaink, szinte összenőttek csakúgy, mint a testünk. Izzadva préselődtünk egymáshoz, éreztük a pórusainkat vonzódni a másikéhoz. Döbbenet volt, katarzis. Hihetetlen, de nem volt emlékképem arról, hogy a kezünk akár egy pillanatra is elkalandozott volna valahova, csupán ölelésben tartotta fogva a fölötte-alatta- együtt vonagló testet. Nem kellett érintés ahhoz, hogy a puncim lüktetve ontsa magából sikamlós váladékát és Tamásnak sem kellett semmiféle izgató cirógatás, hogy hímvesszője ágaskodva duzzadjon. Nem tudtam meghatározni a pillanatot, amikor észleltem, hogy Tamás a behatoláshoz készül. A testünk együtt mozgott már így is, ringott az ölünk és nedvünk már így is beborította az egész ágyékunkat. Váratlan, mégis olyan természetes volt az a másodperc, amikor a hüvelyembe bújt a farka. Összeharaptam az ajkát. Felszisszent, de nem hagyta abba a csókot és én nem is akartam, hogy vége legyen. 
Csókolni akartam, csókolni az idők végezetéig. Ringani így a teste alatt, hajszolni őt a gyönyörig, úszni vele a mámorban. Még, még, még és még! Olyan kemény volt bennem, olyan nagyon nagy és lüktetett és pulzált. Vibrált a cseppfolyós puhaságban, még szélesebbre tártam a combjaimat, még mélyebbre engedtem magamban, szívverésünk a másik mellkasát verte, ütötte a bőrt, kegyetlen volt és életveszélyesen gyors. Nyelve körülfonta az enyémet, cirógatta, simogatta, körülölelte és szomjazta és szomjaztam a csókot még vele. Teljes volt ez így együtt, a perc, a mozgás egymásban, a vérünk zubogása a fülünkben, a ziháló lélegzetünk, mely az orrlyukainkon keresztül járt csak, mert nyögéseink a csókunkban morzsolódtak fel. Csípőnk gyors egymásutánban feszült egymásnak, a gyönyör hihetetlen mélyen fogant meg a belsőnkben, eltépve a szánkat egymásétól egyszerre kiáltottunk fel, hosszan és hangosan, kéjtől megrészegülve. 
A mozdulatok fokozatosan szelídültek meg, leheletünk égette a másik arcát és tekintetünk menthetetlenül egymásba fonódott. Egyikőnk szája sem húzódott mosolyra, de szemeink bágyadtan csillogtak egymásra és valami megtörtént velünk. Éreztük. Határozottan, tagadhatatlanul és visszavonhatatlanul.

4 megjegyzés:

  1. Mikor várható a köv.fejezet? 😀

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Márta!

      Hamarosan. Korábban jeleztem (ha itt nem is, de a FB csoportunkban biztosan) hogy vizsgáim miatt nem töltök, posztolok. Nos, bokros teendőim a tegnapi nappal véget értek, úgyhogy... hamarosan. :)

      Törlés
  2. Szia.
    Nagyon jo kis fejezet lett. Imàdom. Alig vàrom a folytatàst.
    Noci

    VálaszTörlés
  3. Alig várom a következő fejezetet.. 😁😁😁

    VálaszTörlés